Labdarúgó szurkolók, sportbarátok sokasága hajtott fejet pénteken 12 és 16 óra között a Bazilikában, ahol az Aranycsapat utolsó, eddig külföldön eltemetett játékosának, Kocsis Sándornak földi maradványait végső nyughelyére helyezték.

     Az ünnepélyes megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Hende Csaba honvédelmi miniszter, Kű Lajos, az Aranycsapat Alapítvány első embere, a hazaszállítás motorja, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő, a még két, közöttünk levő csapattárs, ifjabb Kocsis Sándor és családja, a Barcelona elnöke, Sandro Rosell és Kocsis egykori csapattársa, Luis Suáres is.

     Áder Jánost ugyan szólították, de ő tovább adta a lehetőséget Kű Lajosnak, aki emelt hangon méltatta a 68-szoros válogatott csatár érdemeit, a válogatottban lőtt 75 gólját, az 1954-es világbajnokságon tizenegy találatával kiharcolt gólkirályi címét, de mindenek előtt emberi tulajdonságait.

     A megemlékezőket követően Kiss-Rigó László, a Szeged-csanádi egyházmegye püspöke gyászszertartással búcsúztatta a nemzet egyik legnagyobb labdarúgóját, akinek hamvait az altemplomba, Puskás Ferenc mellé helyezték örök nyugalomra.

   Hende Csaba bejelentette, hogy Kocsis Sándort posztumusz alezredessé léptették elő és a „Hazáért” érdemrenddel tüntették ki.

A pekingi olimpia egyik kellemes meglepetését a Ferencváros kötöttfogású birkózója, Fodor Zoltán szerezte ezüstérmével. A 84 kilósok között versenyző Fodor tíz másodpercnyire volt az aranyéremtől, ám Londonba el sem utazhatott, mert gyakorlatilag egy évet elvesztett sérülések miatt. A napokban viszont elkezdte az érdemi edzésmunkát. 

     „Még tavaly szeptemberben kezdődött a kálváriám, amikor térdszalagszakadást szenvedtem” - mesélte a huszonnyolcadik évében járó sportember. - „Ebből már felépülőben voltam, amikor edzések közben, egy rossz mozdulatot követően mind gyakrabban éreztem zsibbadást a végtagjaimban. Azután egy idő múltán kiderült, hogy a gerincemmel van baj, és operációra van szükségem. Ezzel végleg kiestem a londoni kiutazásért folyó versenyből.”

Holnap, szeptember 21-én, pénteken délután a Bazilikában helyezik örök nyugalomra a magyar labdarúgó Aranycsapat még utolsó, nem Magyarországon nyugvó játékosának, Kocsis Sándornak földi maradványait. Az Aranycsapat Alapítvány intézkedésében, a család kérésére a Bazilikában Kocsis egykori klubja, a Barcelona elnökének és több játékostársának jelenlétében kerül sor az újratemetésre. A tisztelők déli 12 órától róhatják le kegyeletüket.

     Az örvendetes esemény - Kocsis Sándor hazatérése - kapcsán, legjobb tudomásom szerint az MLSZ kiadja a három éve eltávozott kiváló pedagógus, a Csanádi Árpád Iskola megalakításának egyik ötletgazdája, majd tizenöt évig igazgatója, Schlegel Oszkár szívós gyűjtőmunkájának eredményeként szinte a halálos ágyán befejezett, Kocsis Sándorról szól emlékkönyvét, amely „Volt egyszer egy csatár” címmel jelent meg.

Gyerekkorom óta járom a sporteseményeket. Akkoriban még csak Nyugaton volt televízió; emlékszem, a magyar adás 1958-ban indult. Persze hogy nagyobb sztori volt látni az Aranycsapat tagjait emberközelből, ami egy válogatott meccset illetően csak azoknak a kiváltságosoknak vált lehetővé, akiknek sikerült bérletet vásárolniuk a Népstadionba.

     Persze voltak más lehetőségek is. Ha például valaki kiment a Ferencváros - akkoriban éppen Kinizsi - edzéseire, ott is volt bőven látni- és hallanivaló. Az természetes,dolognak számított, hogy egy-egy tréningen többszázan figyelték a zöld-fehér kedvenceket. Közben  lehetett tereferélni, ott szinte mindent meg lehetett tudni, pedig az internetnek még híre hamva sem volt.

     Manapság - történjen bármi akár a világvégének számító Ausztráliában is - percek alatt mi is tudomást szerezhetünk róla. Ezek az apró mozaikok jutottak eszembe, amikor belegondoltam: mennyi hír, információ mozog, mennyi igaznak minősülő „füles” érkezik, vagy éppen derül ki előbb-utóbb, hogy a fele sem volt igaz.

     Technika ide, vagy oda, a klasszikus zuhanyhiradók továbbra is működnek, az események zajlanak. A napokban érdeklődtem Petrovics Kálmánnál, a szegedi kajakbirodalom ügyvezetőjénél, mi a helyzet Douchev-Janics Natasával? A háromszoros olimpiai bajnokkal ugyanis mindenképpen szeretnék szót váltani, mivel az „Ötkarikás beszélgetések” címet viselő, a magyar olimpiai bajnokokat bemutatni szándélkozó könyvemből csak nem maradhat ki. Petrovics válasza tömör volt: Natasa huszadika után érkezik, akkor érdeklődjek. S még azt is hozzátette, Natasa menedzsere, Csonka úr sem tud többet.

     Nos, huszadika holnap lesz. Amíg is megérkezik a mi Natasánk, újabb hírek borzolják a fantáziámat.

A fenti cím kicsit becsapós, hiszen a gyanútlan érdeklődő első pillanatban valamiféle invázióra gondolhat, amelynek során immár két, komoly dunántúli várost is elfoglaltak idegen betolakodók. Nos, azok a régi, történelmi idők remélhetőleg nem ismétlődnek meg, s így napról napra mindenki nyugodtan hajthatja nyugovóra a fejét.

     Az éjszakai nyugalom, az alvás nagyon jó dolog. Ha éjnek idején kalandorok felzavarják az embert, az viszont nem feltétlenül jó. Az első kis történetem erről is szól. Annak idején, amikor még a most már ötvenhez közelítő Détári Lajos volt az ügyeletes sztár, sokak szerint minimum nagy butaságot követtem el. Azt mertem ugyanis leírni, hogy a 61-szeres válogatottságig eljutott, ötször a világválogatottba is behívott „Döme” - véleményem szerint - a magyar válogatottban sokkal szerényebb produkciókkal állt elő legtöbbször, mint tette azt éppen aktuális klubcsapatában.

Amikor valakit elvesztünk, mindig döbbenet lesz úrrá rajtunk. Főleg akkor, amikor váratlanul jön a szomorú, megmásíthatatlan hír: Szente András nincs többé. Floridai nyaralása során, életének 73. évében, szeptember 14-én váratlanul ment el az egész életében kínosan sportszerűen élő,  az 1960-as, római olimpián a kajak kettesek 1000 méteres versenyszámában Mészáros György párjaként ezüstérmet szerzett sportember. Tagja volt a Szőllősi Imre, Kemecsey Imre, Szente András, Mészáros György összetételű, a K-4 500 méteres váltóban ugyancsak ezüstérmet szerzett négyesnek.

     Szente András előbb úszott, futott, korcsolyázott és a párbajtőrvívással is barátkozott, mielőtt elkötelezte magát a kajakozás mellett. 1955-ben a Margitszigetről végignézte a magyar-csehszlovák válogatott versenyt, s ettől kezdve már csak a kajakozásnak élt. A Honvédban kezdett, majd Granek Istvánnal és Péhl Józseffel megalakították az akkor Kinizsi nevet viselt Ferencváros szakosztályát.

Van, aki elhiszi és van aki nem. Mindenki azt gondol, mond, hisz, stb., amit akar. Én csak annyit mondok, hogy a napokban többekkel beszélgetve, szóba hoztam ezt a lehetséges cserét, amiről most már nyíltan írnak itt-ott-amott.

     Mármint arról, hogy Egervári Sándornak „lapát”. Mivel nem vagyok sem rokona, sem „csókosa” Egervárinak, így ezt az esélyt egy pillanatig sem kívánom lebecsülni. Magyarországon ugyanis minden előfordulhat, meg annak az ellenkezője is. Miként az is igaz, hogy a hollandok elleni összeállításnál minimum erősen furcsállható húzásokat követett el az egyébként elég komoly sikerlistával rendelkező szakember. Azt meg elég nehéz az ő nyakába varrni, ahogyan a védelem tagjai - teljesen mindegy, milyen összeállításban léptek pályára! - szó szerint leblokkoltak, szinte meg sem mozdultak. Nem is egy alkalommal. Erről azután végképp nem Egervári tehet!

A bajok még a kilencvenes évek elején kezdődtek. Az úgynevezett rendszerváltás első éveiben, a zavarosban halászók számára ideális közegben sorra alakultak a legkülönfélébb cégek, amelyek rövidebb-hosszabb idő után igen gyakran csődbementek. Közben - akár a gaz a vetésben - sorozatban emelkedtek ki az újgazdagok, akik - többnyire fekete - pénzeiket igen gyakran a sportéletbe is bevezették. Máról holnapra kerültek százmilliós adakozók, akik legtöbbje azután ugyanolyan gyorsan el is tűnt, ahogyan jött.

     Ebben az időben kezdődött a csapatsportokban a külföldiek inváziója. Jól működött a Veszprémben edzősködő Melnyik másodállása, amit a szakmában csak „Melnyik-istállóként” emlegettek. A mi Valerijunk - ha jól emlékszem - kilenc orosz játékost forgalmazott, Nyíregyházáról Komlóig, ahol éppen pénzes támogatói voltak az élvonalbeli csapatoknak. Azután jöttek a kubaiak, akik először - úgymond - közös edzőtáborozásra érkeztek Magyarországra, s milyen érdekes, őket is a veszprémi klub „forgalmazta”. Ebben a hullámban érkezett többedmagával együtt Perez és a tragikusan fiatalon elhunyt, kiváló kapus, Hernandez is.

     Számomra egyébként a legemlékezetesebb alakítás a Diósgyőr női kosárlabdázóié volt. Az ország egyik legszegényebb városában külföldiekre érdekes módon majd mindig jutott extra pénz.

Nyolc, a XVIII. kerületben élő, vagy oda kötődő olimpikont köszöntenek ma este 18 órakor a pestszentlőrinci Házasságkötő teremben. Az ünnepélyes fogadáson a legsikeresebben szerepelt Marosi Ádám, olimpiai bronzérmes öttusázóé a legnagyobb név, de természetesen a többieket is nagy szeretettel fogadják a Városház utca 6. szám alatt.

     A megjelenteket - akik között Marosi mellett ott lesz Dudás Miklós kajakozó, Káté Gyula ökölvívó, Kiss Szofi szinkronúszó, Lékai Máté kézilabdázó, Menczinger Kata vízilabdázó, Póta Georgina asztaliteniszező és Szávai Csaba erőemelő - Ughy Attila polgármester is köszönti, aki a kerület büszkeségeinek díszokleveleket is átad.  

     A kötetlen beszélgetést megelőzően még a szombati, a Bókay kertben megrendezésre kerülő, egész napos sportrendezvényről is tájékoztatják a megjelenteket. A monstre program jól bevált szlogenje idén sem változik: „Minden, ami sport - a sport a mi szívügyünk!”

Többtucatnyi sportág vár a látogatókra, reggel 10 órától végkimerülésig.

A norvég csodaedző - akiről tavaly nyári érkezésekor olyan szuperlatívuszokban írtak, mintha egyenesen más bolygóról érkezett volna kis hazánkba - újabb kompromisszumot kötött. Mondhatnám úgy is, megint felrúgott egy előzetesen lefektetett megállapodást. Most éppen a Győr és a Ferencváros válogatottjairól mondott le egy-egy nemzetközi torna alkalmával.

     Érdekes figyelni a szakemberrel kapcsolatos hangulatváltozást. A sportnapilap legutóbbi írásában már nyoma sincs annak a korábbi, feltétlen csodálatnak, amely minden egyes sorból szinte sütött Böhn úr felé, akit jómagam csak Böhn bácsiként emlegetek. Szóval a bácsi már eddig is elég sok, vitatható dolgot elkövetett, a szerződése pedig 2016-ig szól...Van még ideje újabb bravúros dolgokat kitalálni.

     Amikor annak idején merészeltem megkérdezni Vetési Iván úrtól, az MKSZ elnökétől, hogy mire ez a nagy bizalom, és hogyan fogják kontrollálni a mestert, mindössze indignálódott hangú, szűk félmondatot kaptam. Azóta pedig bejött néhány szarvashiba.

Ha a lehető legrövidebben kellene mérleget vonni a kedd esti, magyar-holland labdarúgó világbajnoki selejtező mérkőzésről, akkor azt írnám: egy illúzióval megint szegényebbek lettünk. Mármint azzal, hogy pontot, esetleg pontokat rabolhat együttesünk a narancssárgáktól.

     Amíg a játékvezető le nem fújja a meccset, tényleg minden megtörténhet. Az újságok, a rádió, a televízió végzik a dolgukat. Azt, amiről azt hiszik, hogy a legjobbat teszik az adott helyzetben. Ez kis hazánkban annyit tesz, hogy a média az örök optimista szerepét játssza el. Nem érdekes, hogy maga a válogatott kapitánya, az eddig mindig mértéktartó Egervári Sándor is legfeljebb a döntetlen elérésében bizakodott, a „hergelés” folyamatos volt. Azok a jóhiszemű gyanútlanok, akik ezeket a forrásokat „fogyasztják”, olyan felkészítésben részesülnek, hogy mire kimennek a stadionba, vagy leülnek a képernyők elé, szinte már biztosak a győzelemben.

A Magyar Olimpiai Bizottság, a Nők a Sportban Bizottsággal közösen, hagyományteremtő céllal, második alkalommal művészeti pályázatot hirdetett a XXX. Nyári Olimpiai Játékokon résztvevő női sportolók tiszteletére „Nők a Nyári Olimpián” London 2012 címmel.

A pályázatra festménnyel, szoborral, grafikával, textilművel és fényképpel egyaránt lehetett pályázni, megkötés mindösszesen a témaválasztás volt: Nők Londonban.

A pályaművek között minden kategória képviselve volt: fa- és fémszobrok, speciális öntvények, modern- és ún. naiv festmények, és természetesen nem hiányoztak azok a fényképek sem, amelyeket az olimpián részvevő fotósok a női versenyzőkről készítettek – portrék és versenyképek egyaránt.

Az itt kiállított művészeti alkotások az olimpiai eszme által ihletett azon pillanatokat örökítették meg, melyek a legemlékezetesebbek voltak. Egy mozdulat, egy érzés, mely mindenki számára sokat jelentett és jelent ma is.

Aprócska, sorszéli hírben olvastam a legújabb rémhírt arról, amit állampolgársági ügyben ismét elkövettek. Két évig légióskodott Körmenden az amerikai Rashad Bell, aki most (sokak örömére?) megkapta a magyar állampolgárságot. Az illető (feltehetően jól, vagy netán túl jól is fizetett) zsoldos azonban idő közben Körmend vagy Paks helyett a kolumbiai Guerreros de Bogotá csapatához szerződött...

     Az eset - túl azon, hogy egyszerre megalázó és nevetséges - sokadszor erősít meg abban a hitben, hogy a magyar kosárlabdázást (de említhetném a szintén lelkes „felvevő” kézilabdázást is!) nem erősítik ezek a látszatintézkedések. Több vész el az egyik oldalon, mint ami bejön a másikon. Mert - feltehetően - a mi emberünkkel is valakiknek nagy terveik voltak, azért presszionálták az állampolgárság felvételét, miközben a magyar nemzeti együttes Trotter Obival sem tudta megszorítani az Eb-selejtezőn az osztrákokat... Pedig most Rátgéber László „professzor” úr ült a kispadon.

     S hogy ne csak a kosarasokról essen szó, ugorjunk a másik labdajátékhoz, a kézilabdázáshoz tovább, néhány gondolat erejéig. Mert ott azután tényleg nagy gyakorlat alakult ki az elmúlt húsz év során a magyarosítás, pontosabban az állampolgárság megadatása terén. Feltenném a kérdést: ki emlékszik még a Veszprém egyébként tényleg kitűnő beállójára, Jurij Zsitnyikovra?

Hat évig párja volt a sajnálatosan korán eltávozott, kétszeres olimpiai bajnok Kolonics Györgynek. Kozmann György Peking előtt egy hónappal élte át a tragédiát, hogy azután csepeli klubtársával, Kiss Tamással, rohamtempójú felkészülést követően olimpiai bronzérmet szerezzenek.

     Az immár 34 éves Kozmann az olimpiát megelőző válogatók befejeztével úgy döntött, végleg leteszi a lapátot.

     „Amikor két év, önkéntes távollétet követően a visszatérés mellett voksoltam, valóban nagyon komolyan gondoltam a dolgot” - válaszolt az érdeklődésre a Csepel és Paks között kétlaki életet élő sportember. „Ma is állítom, nem is volt esélytelen ez a vállalkozás. Személyes észrevételeimtől függetlenül is mondom: a szövetség szakmai vezetői több hibát is elkövettek. A legfőbb hibát a folyamatos késlekedés jelentette. Egyáltalán nem véletlenül lett ennyire eredménytelen a kenus szakág.”

     - És Ön, személy szerint miért nem ért oda?

Londonról még jó ideig a 2012-es, nagy magyar sikereket hozott nyári olimpiai játékok jutnak majd az eszünkbe. Pedig az angol fővárosban korábban már két alkalommal is rendezhettek ötkarikás vetélkedőket: 1908-ban és 1948-ban.

     A „középsőről” még sokunknak lehetnek közvetlen vagy közvetett benyomásai, élményei. Elvégre - ha nem is sokan, de - még élnek néhányan az 1948-as magyar olimpiai csapat tagjai közül is. Az evezős Zsitnik Béla (87), a kosárlabdázó Halász János(83) és Zsíros Tibor (82), vagy éppen a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Gyarmati Dezső (85).

     Természetesen őket is jól ismerem, előbb azonban még egy olyan, korábbi írásomat szeretném közreadni, amelynek főszereplője az 1908-as londoni játékokon vett részt.A képen jobbról a második Hautzinger Sándor.

Három évtizeden át oktatta a tőrvívókat az MTK-ban Solti Antal mesteredző, akinek - érdekes módon - néhány héttel az olimpiát megelőzően nem hosszabbították meg a szerződését. Az elismert szakember - aki éveken át volt szövetségi kapitány, illetve a tőrvívó szakág vezetője - nem sokáig maradt állás nélkül.

     „Mivel nyugdíjas vagyok” - így a 64 éves mester -, „könnyen túl lehetett adni rajtam. Azt azért hozzátenném, hogy szakmailag semmivel nem tudták ezt a hirtelen megszületett döntést alátámasztani, de nem is ez volt a lényeg...  A világbajnok, olimpiai bronzérmes Tuschák Katalintól Mohamed Aidán át sorolhatom a válogatottig vezetett tőrvívóimat,  miként a férfiaknál is mindig neveltem élversenyzőket - most éppen hárman voltak tagjai a világbajnokságon járt magyar válogatottnak.”

A győzelmeket meg lehet, és meg is kell ünnepelni. Ezt is mindenki másként csinálja. A női kajak négyes „sztrókja”, első embere, Szabó Gabriella (a kép bal szélén) például nyolchetes diéta után láthatja ismét párját, aki egy tengerjáró hajón dolgozik.

     A találka helyszíne Amszterdam, ahol legalább három nap jut a fiataloknak arra, hogy kapcsolatukat megerősítsék. A fiatalember az óceánon is látta kedvese londoni, döntő futamát és telefonon is tudtak utána néhány szót váltani.

     Az MKKSZ hírleveléből azt is megtudhatjuk, hogy Szabó Gabi olykor még mindig hitetlenkedik ötkarikás győzelmét illetően, pedig nagyon magabiztosan nyertek. Ami pedig a jövőt illeti, bízik a négyes további sikereiben, de arról sem mondott le, hogy párjával, Kozák Danutával további sikereket érjenek el. Ideje van, hiszen még csak huszonhat éves...

Deutsch Tamás mindig tud érdekes dolgokat mondani. Most éppen az MTK elnökének nyilatkozatán tűnődöm, aki a DIGI Sportban reagált szerény kis magánújságom néhány, alábbi sorára:

„A jelenlegi, megalázó helyzetben sehol nem kívánok dolgozni. Szeptember 30-án lejár a szerződésem az MTK-ban. Utána nekem és a versenyzőknek egyaránt kizárólag egyéves szerződés jöhet szóba és előre fizetéssel. Egyszer már végre helyére kell tenni a dolgokat.”

Ezeket mondta a mindig indulatokat kavaró, az igazáért fenntartás nélkül kiálló Kati néni, az az Fábiánné Rozsnyói Katalin.

Hát megjött a legújabb csodaedző, ezúttal az Üllői útra. Tudom, ezt meg azt nyert Ausztriában legutóbbi csapatával, de én még a nevét sem jegyeztem meg eddig. Majd ha tovább marad, esetleg...

Maradjunk inkább a játéknál, mert hogy az lenne a lényeg, nem az, hogyan is hívják a legújabb ügyeletes zsenit...Nos, a játék az egyszerűen fenomenális volt. Mármint negatív előjellel. Telekszomszédom – akinek családja egyébként elkötelezett fradista, aki köszönés helyett csak hajrá Fradival jelentkezik be – még egy-nullás Honvéd vezetésnél átszólt, hogy neki márpedig ebből elege van, inkább uzsonnázik egy jót, mert otthagyta a tévét.

Aligha esek túlzásba, hogy ilyen és hasonló vélekedésekért bármelyik jobb házba bekopogtathatnánk. A kérdés csak az, hogy az egyes, az edzőket csereberélő klubok vezetői hogyan gondolják mindezt?

Ötödik olimpiámról rengeteg élményem van, amelyek majd vagy apránként törnek elő, vagy éppen örökké bennem maradnak. Egy viszont biztos: soha nem fogok panaszkodni, hogy milyen nehéz erőpróbát jelentett a brit fővárosban eltöltött három hét.

Pedig tényleg voltak kemény dolgok. A napi 4-5 órás alvások, a naponkénti 4-5-6 óra, nettó az autóbuszokon átzötykölődött idő, egy ilyen alkalommal különösen nagy pocsékolásnak tűnhet. A tévékészülékek előtt biztosan sokkal többet láthatott a hazai néző, a személyes benyomásokat viszont egészen másként éli meg az emberfia.

Örömmel láttam belső használatú grafikonjaimon, hogy sokan megtiszteltek érdeklődésükkel. Nem ritkán félezren is ellátogattak oldalaimra, ami bíztató is, meg kötelezettségekkel is jár. Ha már így adódott, hogy nőtt az érdeklődés, hát ezeket a sportbarátokat nem lenne szabad csak úgy, ukk-mukk-fukk, elveszni hagyni - gondoltam.

A Magyar Olimpiai Bizottság honlapján (www.mob.hu) ma a következőket olvashattuk: