A fenti cím kicsit becsapós, hiszen a gyanútlan érdeklődő első pillanatban valamiféle invázióra gondolhat, amelynek során immár két, komoly dunántúli várost is elfoglaltak idegen betolakodók. Nos, azok a régi, történelmi idők remélhetőleg nem ismétlődnek meg, s így napról napra mindenki nyugodtan hajthatja nyugovóra a fejét.

     Az éjszakai nyugalom, az alvás nagyon jó dolog. Ha éjnek idején kalandorok felzavarják az embert, az viszont nem feltétlenül jó. Az első kis történetem erről is szól. Annak idején, amikor még a most már ötvenhez közelítő Détári Lajos volt az ügyeletes sztár, sokak szerint minimum nagy butaságot követtem el. Azt mertem ugyanis leírni, hogy a 61-szeres válogatottságig eljutott, ötször a világválogatottba is behívott „Döme” - véleményem szerint - a magyar válogatottban sokkal szerényebb produkciókkal állt elő legtöbbször, mint tette azt éppen aktuális klubcsapatában.

     Híveit magamra haragítottam, ez nem vitás. Hogy igazuk volt-e a haragvóknak - nincs olyan bíróság, amelyik ezt garanciával egyik vagy másik oldalra eldöntené. Ami biztos, kaptam az éjszakai telefonokat és a már jóval korábban meghalt édesanyám is minden volt. Az idő múlásával azután sok minden a helyére kerülhetett még az akkor dühösen haragvó drukkereknél is. Ma már sokan közülük azt is mondanák, lehet, hogy komoly részigazságaim voltak...

     Détárira egyébként sem akkor, sem azóta nem haragudtam. Egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy egy nagytehetségű játékos messze nem adja ki magából azt a tudást, ami benne van. És hogy ennek kimondásáért nem feltétlenül kellene olyan kitöréseket kapni, amiket akkor megkaptam. A düh és a harag ugyanis rossz tanácsadó és semmit nem old meg.

     Valami hasonló történt 2005-ben a veszprémi kézilabdázókkal kapcsolatosan is. A mai Atletico Madrid jogelődjénél, a Ciudad Realnál volt BL-meccse a veszprémi bajnokcsapatnak. A hétgólos vereséget követően írt elemzésemre „válaszként” amiket a következő héten kaptam a legmocskosabb útszéli hanghordozással, azt senkinek nem kívánom. Meggyőződésem, hogy felheccelt fiatalok írták, amit a helyi „közhangulat” sugallt nekik. (Talán még néhány korsó sörnyi célprémiumot is kiosztottak az alkalmi tollforgatóknak?) A következő hétvégén pedig lejátszották a visszavágót, ahol a Veszprém hazai pályán ismét hétgólos vereséget szenvedett. Az újabb, sok évre visszatekintő elemezgetésemre ezt követően már egyetlen sor válasz sem érkezett...

    Détári és Veszprém után most pedig Székesfehérváron is „befeketedtem”. Barátaim féltéssel a hangjukban többen is szóltak, ne menjek mostanában a sóstói stadionba, mert biztosan megtámadnának a helyi ultrák. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, amikor svájci ellenféllel játszott évekkel korábban a Videoton európai kupameccset, én is ott drukkoltam a helyszínen a fehérváriaknak.

     Nekem egyébként teljesen mindegy, hogy történetesen Csertői Aurél, Mezey György vagy éppen Paulo Sousa ül a „Vidi” kispadján. Ahogy nem értettem egyet Csertői rugdosódásával, úgy most Sousa lefejeléses akciójával és az azt követő, hónapokig tartó mellébeszélésével sem tudok azonosulni. A szakmai részét soha nem bíráltam, lehet, hogy az illető úr az edzésvezetésben és a meccseken zseniális. Mindössze annak nem tudok örülni, hogy folyamatosan érkeznek a pályafutásuk csúcsán már túljutott, spanyol és portugál játékosok, akik esetleg éppen a magyarok elől veszik el a helyet. Ám ha ez kell a nemzetközi sikerhez, legyen. Ha gratulálni kell, az elsők között leszek, ezt ígérhetem.

     Addig viszont szeretném a korábbi véleményeimet megtartani és kulturált hangon megismételni. Angliában - ahol sokkal magasabb a labdarúgás átlagszínvonala és az egyes kluboknál sokszorosan nagyobb az anyagi tét is - a fentiekért egészen biztosan nem jár fővesztés, de még anyázás sem.

     Remélem, nálunk is mielőbb ez a hozzáállás lesz az uralkodó.