Tegnap, csütörtökön este nagyon igyekeztem, hogy a tévé képernyője elé kerüljek. Kíváncsi voltam ugyanis Cseh Lászlóra, vajon mire lesz képes egy jóval a várakozás alatti szereplés vége felé. Nem is indokolatlan volt a törekvés, hiszen a kőbányai úszó huszáros hajrája mindenkit meggyőzött arról, hogy ez az igazi arca, az igazi formája. Vagy talán még ennél is jobb.

Az ExCeL komplexumban a sajtóközpontban 17 monitort számoltam meg, s biztosra vettem, hogy az egyik leglátványosabb sportág döntőit könnyedén nyomon követhetem. Nem egészen így volt, ugyanis a technikai személyzetet kérvén, kapcsoljanak az úszásra az egyik képernyőn, erre rámutattak a vízilabdát közvetítőre. (S azt is hangsúlyozták: úszás pedig nincsen.) Bár ott éppen az angolok kaptak nagy verést az amerikaiaktól, de azért ők feltehetően mégis szívesebben vették volna, ha jómagam is leragadok ennél az eseménynél. Nem csekély küzdelem végén azonban mégis csak megtalálták az úszást, így egyenesben élvezhettem Cseh Laci kemény helytállását, parádés utolsó ötven méterét, amelyen végül hátrányos helyzetből megszerezte a bronzérmet.

Reggel önbírálatra kényszerültem. Korábban ugyanis arról is jelentettem, hogy mekkora a tisztaság, hogy a kb. 600 méteres sétám során mindössze négy csikket láttam. Nos, ma fordult a kocka: egy kb. 150 méteres útszakaszon ugyanis nem kevesebb, mint 39 csikket sikerült menet közben számba vennem. Ez is a Londonról alkotott képhez tartozik.

A vásárlás különb elemzés tárgyát is képezhetné. Gyorsan leszögezem: alapvetően minden drágább, vagy éppen sokkal drágább, mint otthon. A tej ára nem tragikus. Egy pint, tehát 568 milliliter már 0,49 fontért, mintegy 180 forintért is megvásárolható. Aki pedig többet vesz, az aránytalanul olcsóbban kapja. Azt is el kell árulnom, hogy másfél nap alatt megromlott szobahőmérsékleten, amiről talán elsősorban én tehetek. Persze nem úgy aludt meg a tej, ahogy régebben. Megkóstoltam „átváltozás” után – senki ne legyen kíváncsi arra a ronda vegyszerkavalkádra, amely a gyűszűnyi próbából áradt.

Feleségem jóvoltából kitűnően sikerült a csomagolás. Egy valami azért mégis hiányzott. Nem hoztam hajsampont, pedig hajszárító is került a kofferbe. Mivel szappannal nekem nem megy, néhány nap múlva elhatároztam: beruházok. Praktikus okokból a legkisebbet választottam, egy Charles Workington nevű márkát, amelyet talán ismernem kellene? Ami a lényeg: a három gyűszűnyi csodáért mintegy 700 forintnak megfelelő összeget kellett leszurkolnom. Persze abban a pillanatban eszembe jutott az otthon tökéletesen megfelelő, egyliteres kiszerelésű VU-2 nevú termék, amelyet éppen ennyiért (700) megkaphatok, s amellyel hónapokig simogathatom a maradék hajamat.

Vannak dolgok, amiket kívülállókét nehéz megérteni. Mindennapos buszozgatásaim során rendszeresen elhaladok a „Francia Klub”nevet viselő épület előtt, ahol a nap bármely szakában annyian állnak sorban, mint ahányan voltak a hajléktalanok ingyen ebéd osztásánál, a Blaha Lujza téren. Mivel a busz csak végállomásoknál áll meg, így bizonyosra veszem, soha nem tudom meg a nagy sorok titkát. Persze ettől még nyugodtan alszom, elvégre még félidő sincs és már megvan a két aranyérem. Pekingben ez szinte az utolsó pillanatban jött össze. Remélem a hasonlóan eredményes folytatást. Például vasárnap a tornász Berki Krisztiántól, vagy az éppen ezekben a percekben selejtező kalapácsvető Pars Krisztiántól.