2013.01.11. 23:30          

Nyolc és fél sor verte ki a biztosítékot!

Évek óta egyre ellentmondásosabb hírek, információk, s feltehetően tények birtokába is jutok, amelyek mindegyike a sporttal, a sportban elosztásra-felhasználásra kerülő pénzekkel kapcsolatos. Bevallom, nem látok tisztán (olykor még homályosan sem!), kinek és mekkora részigazsága van.

     Egy biztos: száz, a mai magyar sportélettel valamilyen szinten kapcsolatban lévő, kisebb nagyobb beosztást betöltő ember gyakorlatilag kivétel nélkül sír. Ki csaknem a zsebkendőjéhez kell nyúljon, olyan érzékletesen festi le a helyzet tarthatatlanságát, míg mások alig hallhatóan suttogva, de a lényeget illetően ugyanazt mondják. Panasz panaszt ér és ez alól a legeredményesebb sportág, a kajak-kenu emberei éppen úgy nem kivételek, mint a „legamatőrebb”, állami támogatásban valóban csak fillérekkel mérhető módon részesülő szövetségek, sportkörök vagy éppen szakosztályok sem.

     Bezzeg a labdarúgók - mondják szinte kórust alkotva a „szegények”, és ezzel az állítással egyre nehezebb vitatkozni. Hogy miért éri meg a mind magasabb fizetéseket állniuk a főtámogatóknak, ezt megmondani én nem tudom.

     Hogy konkrétabb legyek: nem látom azt a hatalmas pluszt, amit a Videotonhoz odakerült Thorgelle Sándor állítólagos hétmillió körüli havi gázsija ellenében a „vaddisznóként” küzdő játékos hozna a klubjának. A még nagyobb kérdőjelet az a Rudolf Gergely jelenti számomra, akit a Diósgyőr - ugyancsak állítólag - havi nyolc és félmillióért szerződtetett.

     Rudolf egyébként „régi kuncsaftom”, hiszen 2010. nyarán megjósolni merészeltem, hogy nem tölti ki négyéves szerződését Genovában, amiért akkoriban sokan keresztbe lenyeltek volna, ha tehetik.

     És mi történt? Rudolfot a Genoa úgy tologatta egyik klubból a másikba, mint rossz parasztot a sakktáblán. Őt persze ez a rész egyáltalán nem izgatta, hiszen a „dohi” bőven ütötte a Lokinál felvett összeget. Erős két év után pedig úgy igazolt Diósgyőrbe, hogy az őszi szezonban vagy fizikailag igyekezett utolérni önmagát, vagy éppen sérült volt, vagy más gondja támadt, miközben a pályán töltötte a legkevesebb időt. Mindezt potom havi nyolc és félért...

     Ám, hogy messze nem ez a csúcs, arra a sportnapilapban, január 11.-én, a 7. oldalon található „24 óra” hírcsokrában leltem rá. „Újabb hitelkérelem” a címe a nyolc és fél soros információnak, amely nálam otthon teljesen kiverte a biztosítékot. Arról értesülhet az Olvasó, hogy a dunaújvárosi közgyűlés soron kívül tárgyalja a Dunaújváros-Pálhalma SE NB. III-as labdarúgó klub százötvenmillió forintos hitelkérelmét. Nem tévedés 150 millióról van szó. A klub októberben már kapott tizenötmillió forintos, visszatérítendő támogatást, most éppen százharmincmillió forintra jelentették be igényüket.  

     Két dolog is eszembe jut a hír hallatán. Nem egy, olimpiai szinten sem lebecsülhető eredményekkel rendelkező sportág egész éves költségvetése nagyon messze van a százötven milliótól! Az pedig még ennél a ténynél is sokkal inkább elgondolkodtatóbb, hogy a szép reményű, NB. III-as klub ezt a pénzt visszatérítendő hitelként kívánja igénybe venni...

     Akinek a leghalványabb elképzelése is van arra vonatkozóan, hogy a Dunaújváros-Pálhalma SE mégis miből kíván törleszteni, s majd egy szép napon kamataival együtt befejezettnek nyilvánítani ezt a vállalását, az nagyon okos ember. Nekem ugyanis semmiféle gondolatom nincs ezzel kapcsolatban. Legfeljebb az, hogy igenis sok pénzt fordítanak ma is Magyarországon sportra. Vagy sportra, vagy sportnak álcázott tevékenységekre. Mert hogy az említett klub már a könnyelmű pillanatokban megítélt 15 millióval is messze érdemei felett lett támogatva, az az érintetteken kívül minden épeszű magyar sportkedvelő előtt napnál világosabb!