A napokban iskolai tanévzárón jártam. Nem szimpla esemény volt ez, a határon túl, alig harminc kilométernyire Esztergomtól. A korábbi, mindig izgalmas kompozás helyett immár bő évtizede a Mária Valéria hídon keresztül, a szigorúan 50 kilométeres sebességhatár betartásával is alig félórányira értem el úti célomat, Zselíz (Zeliezovce) városkát, ahol a magyar gimnázium utolsó, tavaszi eseményére voltam hivatalos.

   Sportnyelven szólva, bárki „kapásból” megkérdezheti: miket írkálok én itt, egy sport témákra szakosodottnak meghirdetett oldalon? Nos, a sportnak is lesz szerepe az alábbi sorokban, de nem csak annak.

Számomra ugyanis - aki apám révén délvidékinek is mondhatom magamat, hiszen ő az Újvidékhez közeli Bácsújfalun látta meg a napvilágot - nagy élményt jelent immár sok év óta ennek az iskolának a puszta léte is. Az intézmény tisztességes és kőkemény küzdelme a létért, a megmaradásért - a lassan de biztosan fogyó magyarság egyik bástyájaként.

   Az is jogosan felmerülő kérdés lehet, hogy milyen úton-módon kerülök én ebbe a kis, alig hétezres, nagyjából fele-fele arányban magyar és szlovák polgároknak otthont adó városkába? Nos, itt lép be a sport a képbe. Még 1972-ben, Nyugat-Berlinből hazafelé vonatozva, a müncheni olimpiáról ugyancsak visszafelé igyekvő testnevelő tanárral, Princzkel Józseffel kerültem egy fülkébe. A beszélgetésből életre szóló barátság lett, amely földi relációkban 2010. márciusában szakadt meg, a tanár úr halála következtében.

   Ahogy az iskolában is elmondtam a diákok és tanáraik előtt, Princzkel tanár úr tetőtől talpig tisztességes, rendkívül küzdőképes magyar ember volt. Négy évtizedes tanári pályája során a sport kínálta összes lehetőséget igyekezett kihasználni a jó emberi kapcsolatok építésére és a magyarság elismertetésére. Az egész családját megfertőzte a sporttal. Így az egészségügyben dolgozott néhai felesége, Éva is rendre ott volt a prágai strahovi stadionban évenként megrendezett „Spartakiada” felkészítői között, hogy a zselízi fiatalok minél eredményesebben képviselhessék a várost és annak körzetét.            

     A tanár úr nagy örömére kisebbik fia, Péter évekig a csehszlovák élvonalban öttusázott. Ő szintén a zselízi gimnáziumban érettségizett (orvos bátyjával, Józseffel együtt), majd a pozsonyi egyetemi évek során - komoly részsikerként - a világbajnokságon ezüstérmet is szerzett cseh világklasszist, Milan Kadlecet is legyőzte.

     Az utóbbi években ugyan nem került ki országos szintű sporttehetség a zselízi gimnáziumból, nekem ettől függetlenül szívemhez közel álló marad ez a tanintézmény. Elvégre ott nevelte a sporton keresztül emberségre, tisztességre tanítványait, s ezekkel az elvekkel „fertőzte” a szülőket is egykori tanár barátom. Hogy ilyen megszállott, abszolút elkötelezett emberekre szükség van, azt komoly ember nem vitathatja. Ha úgy tetszik, példaképekre, akik a sport nyelvén keresztül nevelik, formálják a rájuk bízottakat.

    Úgy, ahogyan azt sok, hasonlóan elkötelezett sportmunkás társával együtt Princzkel József is tette.