2012.10.06. 08:42          

A Szerb Olimpiai Bizottság elnökének nem erőssége a számolás

Hovatovább már napszemüveget kell feltenni, ha az emberfia elkezd olvasni egy izgalmasabbnak tűnő cikket. Sokan bizonyára eltalálták volna a cím ismerete nélkül is, megint Douchev-Janics Natasáról írtak olyasmit, amitől az ember esze megáll. Tévedés ne essék, nem az NS munkatársával van bajom, hanem azzal, akinek okos mondását a lap szó szerint idézi.

.

     Írásaim ismételt főszereplője, a Szerb Olimpiai Bizottság elnöke, Vlade Divac ugyanis szó szerint a következőket mondta a „Vecernje novosti” című belgrádi lapnak: „Szükséges, hogy befejezzük a papírmunkákat, de nem tudom, milyen alapon követelhetnének ők pénzt. Mi ugyanúgy viselkedtünk, mint annak idején, amikor Natasa elment tőlünk.”

     Hát ezt a „huncutságot” olvasva, utólag is igazolva érzem magamat, amikor a londoni olimpián megtartott sajtóértekezleten nem Djokovicsot, hanem Divacot fényképeztem le elsőként.

Ez az úr ugyanis egy hatalmas játékos! Ezzel még nem is lenne baj, de egyben igen szubjektív, amiket mond és abszolút nem állják meg szavai a helyüket. Amikor ugyanis Janics Natasa tizenhét (!) éves korában, 1999-ben eljött Szerbiából, teljesen bizonytalan volt, ugyan mi lesz belőle, mire lesz képes. Az autóbalesetben fiatalon elhunyt édesapja, Milan Janics kereste meg a sokat szidott Fábiánné Rozsnyói Katalint azzal, hogy otthon nincs komoly sportági élet, ott esélye sincs arra, hogy kibontakozzon, hogy vigye valamire.

     Fábiánné elmondása szerint a hozzá rendkívüli módon ragaszkodó apa ismételt kérése elől végül nem tudott kitérni. Milan Janicstól pénzt soha nem kapott, alkalomszerűen nem nagy értékű ajándékokkal igyekezett viszonozni munkáját. Fábiánné most is állítja, csak a csoportmunka révén jutott el oda Natasa, ahova, aki egyébként 2007. tavaszán hagyta el őt és csoportját.

     A részletek másodlagosak, a lényeg pedig az: Janics Natasa 1999-ben egy csiszolatlan gyémánt volt, most viszont - a londoni, a várakozásnál egy-két fokkal szerényebb eredményei ellenére is - egy abszolút világklasszis, akitől még sok éven át kiemelkedő eredmények várhatók, immár Szerbia színeiben. Ha ilyen esetben nem, akkor mikor lehet valakiért lelépési díjat kérni, amikor a közszájon forgó összeg - mintegy 42 millió forint - sokszorosát költötte a magyar állam Janics Natasa felkészítésére?

     A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kevés ilyen sikeres sportolót tudott felvonultatni a magyar sport, mint a színeinket önként választó, három olimpiai győzelemig jutott Natasa, akinek ezért minden elismerés kijár. Ám ettől még nyugodtan lehet hangosan nevetni Divac úr fent idézett kijelentésén, hiszen Janics kibontakoztatásáért Magyarország ugyancsak sokoldalú támogatást és kőkemény anyagi áldozatokat hozott. Képzeljük el, ha egy élvonalbeli labdarúgó azt mondaná, visszamegy valamelyik afrikai államba, szülőhazájába, mert ott akarja folytatni pályafutását, elengedné e költségtérítés nélkül őt angliai klubja?

     A kérdés azt hiszem, innen kezdve végképp nem kérdés. Szerbiának fizetnie kell. S ha az elnök úriembernek akarja magát mutatni, búcsúzóul még hangos szóval illene megköszönnie azt a tizenhárom esztendőt, amely során Douchev-Janics Natasa azzá nőtte ki magát, aki lett.