Sosem titkoltam a vízisportokkal meglévő szimpátiámat. Valamikor, réges-régen a kenuzással is megpróbálkoztam, miután kajakot nem adtak alám a csepeli sporttelepen. Újságíróként az evezősöknél kötöttem ki a Sydney-i olimpiát követően, miután az ott szerepelt két, magyar egység (Pető Tibor – Haller Ákos, illetve Remsei Mónika – Alliquander Anna) előfutamain egyetlen tollforgatóként voltam jelen, s összefutottam Dávid Imre, akkori elnökkel, aki mára örökös tiszteletbeli elnökké minősült át.

 Az óta sok száz cikket írtam az evezősökről, s természetesen nem mindegyik aratott osztatlan sikert a meglehetősen elfogult sportágbeli kritikusaimnál. A legnagyobb vihart az előzetesen óriási (ön)reklámmal rajtolt, a pekingi olimpián végül csak a  14. helyen végzett Varga Tamás – Hirling Zsolt könnyűsúlyú kétpárevezőssel kapcsolatosan onnan, a helyszínről, a C-döntő után azonnal megírt elemzésem kavarta. Azért mindmáéig sokan orrolnak rám, pedig minden sorát ma is vállalom. Ráadásul az élet – sajnos – megint engem igazolt, hiszen a londoni, újabb nekifutás – megint elég nagy, és kevéssé indokolt reklámot követően – nem valami fényesre sikeredett, 11. hely lett belőle.

Ebből az egész történetéből mára már csak az érdekes, hogy a reklám mindig jól jön, ha egy sportágról bármit is írnak, akár jót, akár kevésbé hízelgőt. A lényeg az, hogy egyáltalán írnak róla, mert így szerezhetnek tudomást arról, hogy létezik. Természetesen ha minél jobbak az eredmények, annál nagyobb az írások értéke.

 Ezen jókora vargabetű után jutnék el egy londoni (negatív) élményemhez. Az evezősök sajtóközpontjában összefutottam egy magyar segítővel, Kiss Gabriellával. Kérdéseimre korrekt, segítőszándékú válaszokat adott, majd röviddel később az is kiderült, hogy maga is evez, sőt. A Műegyetemi Evezős Club (MEC) ügyvezetője. Mint jómagam, ő is lelkes híve az ergométerezésnek, amelyben csak kis testsúlya akadályozza meg, hogy sokkal jobb eredményt is elérjen.

 Ennyi közös pont után még az is kiderült, hogy „a földtudományok doktora vagyok”. Hát ez így nem egészen igaz, hiszen a cím így akadémiai doktorátust sejtet, ami egy 27 éves hölgynél egyszerűen kizárt! Nyilván phD fokozata van, ami ugyancsak dicséretre méltó dolog, de azért az akadémiai doktorátustól még sok mérföldnyi távolságra van... Szóval, belelkesedve az evezéssel kapcsolatos hallottaktól, felajánlottam, hogy szívesen írok hazatértem után a szakosztályukról. „Nem szoktam megadni a telefonszámomat” hangzott magas C-ről az elutasító válasz, „ha akar, emailban el tud érni”!

Egy pillanat alatt átfutott agyamon, hányan kértek és kérnek (olykor egész komoly eredményekkel rendelkezők is!) mindmáig, hogy írjak róluk, akár van aktualitása a kérésnek valamely esemény kapcsán, akár nincs. Ez a kissé öntelt és a sajtó jelentőségét illetően nyilván abszolút tudatlan valaki viszont egészen magasról utasította el a jó szándékú ajánlatot. Tette mindezt a legújabb besorolás szerinti B-kategóriás sportág középszerű erőt képviselő klubjának vezetőjeként.

 Direkt nem azonnal reagáltam le ezt a számomra elszomorítóan negatív kalandot, nehogy az a vád érjen: hirtelen felindulásból teszem, amit teszek. Ám mivel immár második hete nem tudok túllépni az eseten, mégis csak papírra vetettem a történetet. Természetesen ettől függetlenül továbbra is szimpatizálok a vizisportokkal, de lehetséges, hogy ez után a kajakosokról kell többet írnom. És nem csak azért, mert sokkal eredményesebbek, mint a legjobb hazai evezősök...