2012.11.01. 10:13          

Mocsai Lajos, a válogatottság és a szubjektivitás

Örvendetes tény, hogy a kézilabdázás egyre népszerűbb hazánkban. Lassan már a legelfogultabb labdarúgó szurkolók is belátják - be kell látniuk -, hogy sportáguk hajdani népszerűsége már régen a múlté - ha valahol ezer nézőnél több tekinti meg az NB I-es bajnoki találkozókat (azért még akad néhány, ilyen csapat), akkor annak már nagyon lehet örülni.

 Bezzeg a kézilabda, szó szerint szárnyal. És itt nem csak a Szeged - Veszprém rangadóra gondolok, ahol minimum három és félezer ember szorongott a lelátókon. Vác, Gyöngyös és még számos, igazán nem világváros is rendre 500-1000 embert számlálhat bajnoki meccsein, a lelátókon.

 Persze a Szeged - Veszprém meccsek külön kategóriát képviselnek, immár évtizedek óta. Ebben a párosításban a Szeged a Dávid a Veszprém pedig a Góliát. A saját szurkolótáborokon kívül a többség feltehetően mindig a kisebbnek, a gyengébbnek véltnek szurkol. Ezért is okozott még nagyobb meglepetést a szegedi siker, mert a papírforma sosem erről szól. Ám, hogy ez megtörténhetett, abban nagy valószínűséggel a két edző konkrét felkészülésének különbözősége is benne lehetett.

 Skaliczki László sok mindent tud erről a szakmáról, ez már számos alkalommal bizonyítást nyert. Hogy Carlos Ortega valójában mekkora klasszis a maga területén, az ma még nem válaszolható meg egyértelműen. Ami viszont egyértelműen furcsállható, az a még meglévő néhány magyar feltűnő mellőzése. Az olimpiai negyedik helyezett magyar válogatott Londonban - szerintem - legjobbja, Császár Gábor például túl sokat ül a kispadon - talán nem is kell mondani, spanyol „riválisa” jóvoltából.

 Hasonló jeleket véltem felfedezni Iváncsik Gergelynél is - szóval ezek nem túl szimpatikus döntések, finoman fogalmazva sem. És az is megér egy mondatot, ahogy Carlos Perezzel koptatja Ortega a kispadot...

 Az igazi rangadót hétfőn szövetségi sajtótájékoztató követte, amelyen az olimpiai bajnokokról a hónap vége felé megjelenő könyvem munkálatai miatt nem tudtam részt venni. Talán jó is, mert - olvasva a száraz tudósítást - alighanem ismét a vezetőknek nem tetsző kérdéssel hozakodtam volna elő. Vetési Iván elnök úr újabb „vizsgálatára” gondolok, amely most a szegedi transzparens miatt indulhat.

 Gyorsan leszögezem: a kést semmilyen formában nem kedvelem, de ettől még megérthetem a szegediek jogos ellenszenvét, amelyet igyekeztek Nagy Lászlóval szemben kinyilvánítani. Ez a vitán felül világklasszis játékos (ezt soha nem felejtem el kinyilvánítani) ugyanis emberileg egy nagy csődtömeg - én csak „pénznyelő automatának” hívom. Mert ő is bevallotta, a pénz hozta tizenkét év után vissza, Magyarországra. (Meg a válogatottság lehetősége, amelytől három éven át nevetséges indokokkal sikerült távol tartania magát...) Ám ha a Barcelona nem ragaszkodik a klub írott és íratlan szabályaihoz, hanem megalkuszik Nagy Lászlóval, akkor ő soha nem lesz a Veszprém játékosa.

 Azt is be kell vallanom, Nagy dicséretes küzdőképességgel igyekszik meccsről meccsre maximumot nyújtani - a többiről meg már leírtam a véleményemet.

  Ami a veszprémi csapatot illeti, alighanem jókor jött ez a „méretes” pofon, amely felért egy jókora rászámolással. A meggyengült Atletico Madrid elleni győzelem elsősorban a Madrid fényes múltja miatt volt akkora szenzáció, a Kiel elleni bravúr annál inkább nagy dolog. Ezek után a Veszprémnek Szegeden is nyernie kellett volna, de a miértekre majd ők találják meg a válaszokat.

 Visszatérve Vetési úrhoz, vizsgálatot indított, mert ez neki szinte a szavajárása. Csak az a baj, hogy - ha már indít - nem következetes. Amikor a Tatabánya kikapott Kecskeméten, azonnal indult a vizsgálat (az eredményéről még nem értesültem), viszont a sokkal gyanúsabb Debrecen - Vác NB I-es női találkozót „elfelejtette” górcső alá vonni. Pedig ha ott nem nyer a Debrecen, úgy lekerül a 9-12. helyek egyikére és a rájátszásban akár még ki is eshetett volna.

 Ennyire következetes a mi elnökünk, aki egyébként mindent nagyon jól tud-ismer. Főleg a fenti, kényes kérdések elkerülésében nagymester.

 Ha már lendületben vagyok, még néhány sor Mocsai Lajossal kapcsolatosan is, aki óriási lírával tud beszélni a válogatottságról, annak fontosságáról, semmihez nem hasonlíthatóságáról. Ez mind rendben is lenne, egy kivétellel. Amikor ugyanis - csak rövid időre! - véletlenül Csoknyai István lett a kapitány, az ő fia, Mocsai Tamás a 2009. decemberi, háromnapos felkészülési tornát az első nap után otthagyta, mert megsértődött... Pedig a válogatottság szent dolog - állítja Mocsai Lajos -, de a saját fia sportszerűtlen „olajra lépéséről” a mai napig nem hangzott el tőle, hogy „nem értek egyet a fiam döntésével”. Az „elítélem” szóval már gondolatban sem merek eljátszani, mert még magamra haragítom a 12 pontos „Becsület kódex” megalkotóját.