Nagy kérdés: folytatódnak-e a pólós sikereink?

A magyar olimpiai küldöttség minden reális várakozást felülmúlóan kitűnő szereplése mellett természetesen adódtak szint alatti teljesítmények is. Ezen az oldalon mindenképpen említést kell tenni a férfi vízilabda válogatott eredményéről, amely a nagyon várt újabb olimpiai bajnoki cím helyett meg kellett elégedjen az 5. helyezéssel.

   Ez a most véget ért aranykorszak 1997. januárjával kezdődött, ekkor vette át ugyanis Kemény Dénes a válogatott irányítását, amely 1976 óta képtelen volt olimpiai győzelmet szerezni. A tényeket kár lenne tagadni: Kemény Dénes kitűnő munkát végzett egy ritka jó játékos-anyaggal. A közösen elért számos, maradandó értékű siker közül is kiemelkedik a három olimpiai bajnoki cím, amelyeket 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban harcolt ki a magyar férfi vízilabda válogatott.

     Ezek közül kettő is igen izgalmasan alakult, hiszen Athénban, a szerbek ellen vesztesnek tűnő meccset sikerült győzelemre fordítani az utolsó negyedben. 2008-ban pedig a rajt alakult  túlontúl izgalmasan.

A Montenegro elleni, nyitó találkozót volt szerencsém személyesen is végigizgulni. Ennek során a teljesen egyenlő erejű ellenfelek csatájában Montenegro 10-9-re vezetett, amikor négy másodperccel a vége előtt Varga Dénes lövése megmentette az egyik pontot. Onnan kezdve azután jól alakultak a dolgok, s végül az amerikaiak elleni döntő minden különösebb izgalom nélküli győzelmet hozott.

    A 2012-es olimpiára a magyar válogatott nyíltan meghirdetett terve a negyedik ötkarikás siker elérése volt. Az előzmények viszont komoly kérdőjeleket támasztottak. Hiába tért vissza Kásás Tamás is az együttesbe, a felkészülési tornákon több, kínos vereség is érte a csapatot. Rövid időn belül Montenegro kétszer is nyerni tudott Kemény Dénes választottaival szemben. A főpróba, a hazai Vodafone Kupa sem hozott egyértelmű teljesítményt.

     Ilyen előzményeket követően jött Londonban az első, jókora hidegzuhany, a szerbektől elszenvedett, négygólos vereség. Ezután alaposan felértékelődött a Montengero elleni, következő meccs, amelyet újfent szerencsém volt a helyszínen látni. Ez a négy negyed szinte végig a kis törpeállam (mindössze 660 ezer lakosa van) legjobbjainak vezetésével telt, majd a végén szinte kísértetiesen megismétlődött a pekingi szituáció. Ott is 10-9 volt az ellenfél javára, de Varga Dénes akkor mentett. Itt ugyanő volt kénytelen, már erősen kiszorított helyzetből ellőni az utolsó lehetőséget, ám a labda a felső lécen csúszott játéktéren kívülre. Ezzel maradt a 10-9 oda, ami a második, pólós vereséget is jelentette.

     A románok nehézkes és az angolok fölényes legyőzése abszolút kötelező volt, majd jöttek az olaszok. Ennek a meccsnek is vereség lett a vége, ami egyben az első négy közül való, kényszerű búcsút is jelentette.

     Bevallom, ettől kezdve már majdnem mindegy volt számomra, mit is érnek el a helyosztókon a fiúk. Az ötödik hely ugyanis legfeljebb szépségtapasz lehet, meg jobb, mit a hatodik hely. A csapaton belüli feszültségek azután érdekes módon törtek felszínre. Kemény Dénes ugyanis kiadta a jelszót: vasárnap megyünk haza. A játékosok viszont a hétfő mellett döntöttek, így nyíltan szembekerültek mesterükkel.

     Feltehetően nem ez volt az első összekülönbözés edző és csapata között, de ezekről a nézetkülönbségekről sosem volt ajánlatos írni. Volt olyan kolléga, aki kerek-perec azt mondta nekem: ha nem akarom, hogy az összes uszodából kitilttasson Kemény Dénes, akkor nem ártsam magamat bele kellemetlen dolgokba. Megvallom, eddig nem is voltak olyan, kényesnek mondható információim, amelyekkel ilyesmit vontam volna magam után, de ezután sem fogom direktben keresni a feszültséget. Ezt a repülős témát viszont nem kellett kutatnom, mivel magam is azon a gépen jöttem, amelyen a mestere nélküli együttes utazott.

     Egyébként pedig, hogy mi lesz Kemény Dénes válasza erre a bukfencre, azt nagyon kíváncsian várom. Megy, vagy marad? Ha netán megy, melyik égtájat választja? Ezek a holnap vagy a holnapután kérdései, amelyekre majd az élet adja meg a választ.