2013.01.25. 23:48          

A döntőben most már semmi sem lehetetlen

„Ezért szép a sport, mert minden előfordulhat benne” summázta véleményét az egykori világválogatott játékos, a tévéközvetítés stúdióbeli szakkommentátora, Kovács Péter. Ami azt is jelenti, hogy - sokadmagával együtt - ő is inkább a horvátokra voksolt az előzetes esélylatolgatás során.

     Ám más valamiről vélekedni és megint más látni azt, ami a pályán történik, ami olykor felrúg minden, előzetes okoskodást, számolgatást. A horvátok favoritként léptek pályára, hogy azután a mérkőzés kétszer harminc perce során még a közelébe se kerüljenek a győzelem reális megszerzésének lehetőségéhez. Ulrik Wilbek edző nagy taktikus és ezt meg is teheti, hiszen a kispadon is kiváló játékosok ültek ez alkalommal is, akik közül tetszése szerint válogathatott. A dánok mozgékony védekezése kellő erővel párosult és a papíron nagyobb lövőnek számító horvátokat gyakran lövéshez sem engedték jutni, vagy élő falukkal egyszerűen „letakarták” őket.

                              Ulrik Wilbek, a dán sikerkapitány

     A Veszprémet is megjárt, korábbi kétszeres olimpiai bajnok horvát kapitány, Slavko Goluza ez alkalommal már a start pillanatától szorult helyzetből indult csatába csapatával.

Újfent bebizonyosodott, hogy az egyik nagy ágyú, Lackovic még inkább hiányzik, mint sejteni lehetett. Ráadásul Vukovic is megsérült, a gólkirályi címre is esélyes, villámlábú jobbszélső, Cupic ez alkalommal pedig egyszer sem talált be. Bicanic csak a második félidőben vétette észre magát, miként a titkos ászként - némi kényszertől is vezéreltetve persze - beküldött, egyébként szép reményekre jogosító fiatal, Mandalinic is megállt az első góljánál.

     Azon sem csodálkoznék, ha Goluza már ideje korán, lélekben feladta volna a mérkőzést és azért küldött fel annyi, fiatalabb játékost. Amit ugyanis a Mikkel Hansen által mesterfokon dirigált dánok bemutattak, az jószerivel minden igényt kielégített a semleges nézőkben. Legutóbb Lindberg dobott nyolc akciógólt éppen nekünk, most pedig Eggert szárnyalt: gólerős volt és látszott, hogy rettenetesen élvezi is a játékot, pedig már jóval harminc fölött van.  

     Alighanem ezekben a jelekben is lehet és kell is keresni a dánok óriási tartását és hatalmas tartalékait egyaránt. Ahogy lelkesednek, ahogy küzdenek és ahogy élvezik a játékot - ezt nem biztos, hogy csak tanítással bárkinél is el lehet érni. Ehhez egy olyan atmoszférába kell beleszületni, ahol a sport semmiképpen sem élet-halál kérdése, mint például nálunk, Magyarországon. Ha például a mi válogatottunk elbukott volna az olimpiai csoportküzdelmekben (a mindent eldöntő, utolsó összecsapáson, a szerbek ellen félidőben még 12-9-re vezetett a déli ellenfél! - ) és kiesik a válogatott, hát már lett volna égszakadás-földindulás, meg mindenféle egyéb más is. A dánok (de ugyanez a helyzet a norvég nők esetében is) bármikor képesek elveszíteni, vagy egyenesen feláldozni egy világversenyt a következő sikeréért. Nálunk erre az elmúlt fél évszázad során soha nem volt idő...

     Örüljünk hát annak, hogy ott tudtunk lenni a legjobb nyolcban, hogy szoros végeredményt hozott a gárda a horvátok ellen sziporkázó dánokkal szemben. Így sokkal nyugodtabban nézhetjük a szlovén-horvát bronzmeccset szombaton, majd egy nappal később a spanyol-dán finálét.

     Azt a 60 percet, amelyről a látottak után már senki nem merné biztosra venni a Vb-rendezők reprezentánsainak végső sikerét.