2013.01.02. 15:21          

Balczó András, Mizsér Attila és a többiek - nem érdekesek!

Az újságok, az újságírók dolga az olvasók érdeklődésének felkeltése. Nem vitás, a téli holtszezonban sokkal nehezebb folyamatosan izzásban tartani a drótokat, megtartani az olvasókat, vagy ha lehet, még növelni is a tábort.

     A cél eléréséhez vezető utak többfélék. A sportnapilap például a mai napon indított sorozatot „Elveszett kedvencek nyomában” felcímmel. Az elveszett szót leginkább áttételesen kell értenünk, hiszen a leendő írások tárgyait jelentő egykori hazai sztárok nyilvánvalóan nem tűntek el, legfeljebb lesüllyedtek. Ki ezért, ki azért, ki amazért.

     Természetesen már az első írás is - gondolom, sokad magammal együtt - felkeltette az érdeklődésemet. Elvégre nem akárkiről írt a sikeres szerző, hanem a magyar labdarúgás egyik legnagyobb, egykori tehetségéről, Törőcsik Andrásról. Arról a „Törőről”, aki valóban megtáncoltatta az ellenfelek legjobbjait is, és aki tehetségének csak a törtrészét jelenítette meg. Ki tudja, mennyi maradt benne - és itt nem is elsősorban a megélt negyvenöt válogatottbeli szereplésnél jóval nagyobb, lehetséges számra gondolok.

     Mohó kíváncsisággal faltam tehát a sorokat, de hamar rá kellett jönnöm: ez az írás bizony semmi újat nem hoz Törőcsikkel kapcsolatosan. A szerző teljesítette az elsődleges feladatát: az oldal gerincét az ő helyszíni benyomásairól írottak töltötték be. A legnagyobb bravúr feltehetően az, hogy Törőcsik egyáltalán fogadta Sinkovics Gábort, aki alighanem alaposan megizzadt, mire elkészítette anyagát.

     Tényleg nehéz dolga lehetett, hiszen szinte csak régen ismert mondattöredékekre támaszkodhatott. Meg olyasmire, ami nyilvánvalóan „nem egészen” igaz. Mármint hogy Törőcsik szerint „nincs melóm, de lassan azt is megszokom.” Nagyon halkan megkérdeznem: nem inkább azt kellett volna-e leírni, hogy mikor dolgozott utoljára a népszerű labdazsonglőr? Hol, mikor és mennyit? És ki tehet például azokról az eseményekről, amelyek pályafutását tördelték és rövidítették? És mennyi pénz futott keresztül a kezein és hol vannak azok az átlag ember számára elképzelhetetlen összegek, hol landoltak?                                                         

     Ezekről a válaszokról sosem lehet direktben olvasni, ezeket mindig mesterséges homály veszi körül. Helyette olyasmi kerül papírra, hogy „Hol Kelenföldön bukkan fel Horváth Karcsi kocsmájában, hol Újpesten, Sarlós Bandi borozójában. Nincs munkája, így azután jön-megy, szabadon.” Mintha azért sétálhatna egyik vendéglátóipari egységből a másikba, mert nincs munkája. Ez egy elég csúnya, hamis sugallat, hiszen a dolog nyilvánvaló: azért nincs munkája, mert valahol, évtizedekkel korábban, a sportköri vezetői meg sem próbálták ránevelni, rászorítani, hogy a bizonytalan ideig tartó sikerek utáni időszakra is kell készülni. Ez a „szocialista sport” egyik legnagyobb hiányossága volt - az élsportolók igen jelentős része pályafutása végén ott állt „pucér fenékkel”, és nem tudta, mihez is kezdjen a gyökeresen megváltozott életével.

     Ennyi bőven sok volt Törőcsikkel kapcsolatosan. Legfeljebb még az is ide kívánkozik, hogy többek között - sajnos! - a médiában dolgozók közül is sokan részvényesek abban, hogy Törőcsik oda jutott, ahova, illetve hogy mások is hasonlóan végezték. Ha ugyanis nem minden kontroll nélkül sztárolták volna őt és hasonlóan ingatag társait a „hőskorban”, akkor egy-két árnyalattal egészen biztosan több esélyük lett volna a civil életben való megkapaszkodásra. Ám nagyon sokan hozzátettek ahhoz, hogy Törőcsik és sorstársai veszélyérzete végképp kikapcsoljon - ezért legyen is kinek-kinek némi lelkiismeret furdalása.

     Miként az is a média felelőssége, hogy aránytalanul sokat foglalkozik a negatív esetekkel, eseményekkel. Pedig - szerencsére! - még vannak pozitívumok is szép hazánkban - azokról is lehetne írni. És nem csak Balczó Andrásra gondolok, a háromszoros olimpiai- és tízszeres világbajnok öttusázóra, aki a szintén olimpiai érmes tornásznő feleségével, Császár Mónikával tizenkét gyereket nevelt, ugyancsak követendő módon. Például meg lehetne kérdezni tőle, miként élte meg, amikor már öt gyermekünk volt, a Garibaldi utcai, kétszobás lakásban éltek, és hiába kért lehetőséget nagyobb lakás cseréjére, mégsem kapott segítséget!

     Balczóék esete egyedülálló - hallom a szabvány válaszokat, meg azt is, hogy „nem egészen normális” emberek, ami természetesen csak nézőpont kérdése. Talán ezért sem írnak róla, miként sok más, ugyancsak pozitív példaként mindenki elé állítható családapákról és családanyákról. Például egy olyan olimpiai-, világ- és Európa-bajnokról, mint amilyen az ugyancsak öttusázó Mizsér Attila, aki legjobb tudomásom szerint öt gyermeket nevel. „Kit érdekel ez?” -hallom a tamáskodókat, a másik oldalt...

     Törőcsik és a sok, elsődlegesen önhibájából vakvágányra jutott, egykori kiválóság - az igen. Mindenkit ez érdekel. Mindenkit ez érdekel? És ha nem, az kit érdekel? Eszi, nem eszi, nem kap mást. Kocsmát, borozót, meg átténfergett évtizedeket. Mintha más nem is lenne. Közben egyre többen szörnyülködnek azon, hogy merre tartunk!? Hát merre másfelé is tarthatunk, ha az információk nagy többsége a negatívumokról szól.

     Tényleg ez a jó irány? Ez az egyetlen, követhető út? Esetleg nem bennem van a hiba, amikor a szebbről, a jobbról, Balczóról, Mizsérről és a többiekről szeretnék olvasni?

     S olykor írni is...