2012.06.02. 17:00          

Ha így lenne, miért maradt távol három évig a magyar csapattól

Ami engem illet, nem vagyok különösebben híve a kommentezésnek. Azért nem, mert gyakran hamis nevek mögé bújó „sportemberek” csak azért irkálnak, hogy szakmailag és hangvételében egyaránt kifogásolható módokon megnyilvánuljanak. Ha éppen nem hangoskodnak valahol, valamilyen sporteseményen...

 Arra azért jók ezek a fórumok, hogy valamiféle statisztika kialakulhasson. Például arról, miként vélekedik a nagyérdemű a mostanában immár hosszú hetek óta témát jelentő visszatérésről. Mármint Nagy László Veszprémbe igazolásáról, illetve esetleges válogatottbeli fellépéséről.

 A téma melegen tartásáról természetesen a médiák ugyancsak gondoskodnak. Meg el is gondolkodtatnak az olvasható vagy éppen hallható információkról. Például arról is, miért jelenik meg féloldalnyi dolgozat, amelyben érdemi mondandó jószerivel egyáltalán nincsen. Olyan például, amilyen a legutóbbi, a kézilabda szövetség elnökével, Vetési Ivánnal pénteken volt olvasható a sportnapilapban.

  Az elnök ugyanis sem arról nem bocsátkozott tippelésre, mikorra várható Nagy visszatérése a magyar válogatottba, de még azt sem vállalta el egyértelműen, hogy tárgyal-e a szövetség a Nagy-ügyben. „Akkor vesszük napirendre, ha ismét lesz értelme tárgyalni róla”. Hát egy ilyen kurta feleletet követően én csak megkérdezném, ha nem tárgyalnak, ugyan mitől lenne értelme tárgyalni? Talán bizony maguktól haladnak előre a dolgok?

 A másik oldalon, a spanyoloknál ennél bőbeszédűbbek az illetékesek. Miután - minő véletlen - Nagynak odaítélték a spanyol állampolgárságot, majd a megadott határidőig nem vette fel azt, megszólaltak a spanyolok is. Valero Rivera - a Barcelona korábbi edzője, most a válogatott kapitánya, akit Nagy László barátjaként is számon tartanak - kijelentette: „Minden felborult. Nem szeretnék sokat beszélni erről az ügyről. Akinek beszélnie kellene, az Nagy”.

Ha egyszer tényleg őszinte akarna lenni, akár egy egész estén keresztül mesélhetne Nagy László arról, mi minden történt, amióta 2009. júniusában utoljára szerepelt a magyar nemzeti együttesben. Ő azonban továbbra is szófukar, miként a három éves távolmaradás során mindig is az volt. Mindig volt valami ok, amiért minden másra koncentrált, csak arra nem, hogy a magyar szövetség felé egyértelművé tegye a helyzetét. A spanyol szövetség elnöke, Juan de Dios Roman viszont megszólalt, és kerek perec kimondta: „Nagy három éve jelezte, szívesen játszana spanyol színekben, ezért nem fogadta el a magyar szövetség invitálását.” A sportnapilap szerint Nagy jelezte, személyesen beszél a spanyol elnökkel a róla nyilvánosságra hozott állítások valóságtartalmáról. Főleg arról, hogy „a sportág spanyol vezetői közül soha senkitől sem kérte, hogy spanyol állampolgár lehessen és szerepelhessen a spanyol válogatottban.”

 Hát ez olyan szépen hangzik, hogy ennél szebb már nem is lehetne. Az üres papírok Nagy László tudta, kérése és beleegyezése nélkül egyszer csak önálló életre keltek, s addig csúsztak-másztak a spanyol belügy egyik asztaláról a másikra, míg egyszer csak a gép kidobta a végeredményt: Nagy László felveheti a spanyol állampolgárságot. Hogy mi lett volna, ha a Barcelona megadja Nagynak a kért, öt évre szóló szerződést? Abban az esetben most egészen másról szólnának az írások.

 Legyünk azonban nyugodtak, ez a téma még koránt sincs kimerítve. Arra különösen kíváncsi leszek, eljön-e az idő, amikor Nagy László megválaszolja: ha soha nem akart a spanyol válogatottban szerepelni, ugyan miért zárkózott el 2009. júniusa óta a magyar együttesben való szerepléstől?

 Szeretném remélni, hogy a tíz eurós napidíjról szólt tanmesénél egy fokkal 

jobb változattal áll majd elő. Ha egyszer tényleg megteszi...