2012.04.05. 09:33          

A Barcelona kézilabdázója a mellébeszélés világbajnoka

Lassan, de biztosan a végkifejlethez közelít az a három éven át tartott, valójában szánalmas színjáték, amelyben a főszerepet Nagy László alakította. Ez a Szegedről indult, s immár több mint egy évtizede a szépséges katalán városban élő és ott kézilabdázó, még mindig csak 31 éves világklasszis három éves mellébeszélést követően a konkrét színvallástól immár csak karnyújtásnyira van.  

Nagy László 2009 júniusában lépett utoljára pályára a magyar válogatott tagjaként, hogy azután többet ne tegye ezt, miközben hol primitív, hol áttetsző, hol pedig egyenesen megalázó mellébeszélésekkel odázta el az érdemi választ. Pedig ha nyíltan kiáll, és azt mondja: Hölgyeim, uraim, minden bizonnyal Spanyolországban élem le az életem következő szakaszát, eddig szívesen jöttem, ezután viszont inkább már ott lennék válogatott, senki nem szólhatott volna egy szót sem!

>Ám a mi, nagyra nőtt emberünk még véletlenül sem ezt az utat választotta. Az egyenes beszéd helyett elkezdett „mellé gurigatni”, s egyre szánalmasabb monológokkal ölte az időt. A sok, egyaránt mesébe illő hamuka közül talán az volt a legelszomorítóbb, amikor a magyar válogatottaknak világversenyeken juttatott zsebpénz nagyságáról monologizált. Ő, aki már tizenévvel korábban - akkor még bevallottan - havonta kétmilliót keresett. Amely összeg ma már nyilvánvalóan ennél sokkal nagyobb.

Persze gyorsan mondhatja bárki, mi közöm Nagy László havidíjához és első fokon ebben mindenkinek igaza is van. Semmi. Viszont az is igaz, hogy nehéz lenyelni az ilyen - a magyar viszonyok között meglehetős gazdagnak számító profitól visszatérően hallgatni -, a tíz euró/nappal kapcsolatos siránkozásokat. Amiben némi igazsága lehet, az a biztosítások kérdése, mert bizony ezen a téren finoman szólva sem mindig fedték az ígéretek a majdani tényeket. Ám itt csak annyit kellett volna kérdezni Nagy Lászlótól: hány millióra kéri biztosíttatni a kezeit vagy a lábait? Meggyőződésem, hogy egy bármekkora tétel sem lehetett volna megoldhatatlan - ha Nagy valóban komolyan gondolja, és valóban csak ez lett volna az egyetlen, érdemi gondja.

Erről azonban szó sincs, ez a téma is csak a folyamatos „maszatolást” segítette, s végül is csak sikerült kitöltenie a műsoridőt. (Már aki hagyta magát „palira” venni, s nem látott át az első perctől a dolgokon...) Nagy László feltehetően magától is megoldotta volna a feladatot (a magyar sportközvélemény folyamatos kábítását), de minden bizonnyal komoly szakmai segítséget kapott a még nála is ügyesebb Sterbik Árpádtól. Mint ismeretes, a „színmagyar” Sterbik azzal a felhangosított kikötéssel jött 2001-ben Veszprémbe - s kapott alig egy hónap alatt magyar állampolgárságot! -, hogy ő bizony soha nem fog védeni a magyar válogatottban, mert ő mindent a szerb kézilabdázásnak köszönhet és ő továbbra is az ottani legjobbak között képzeli el válogatottbeli jövőjét.

Mit tesz Isten, Sterbik tartotta is az ígéretét. 2004-ben elhagyta Veszprémet, majd 2006-ban érdekes módon alább hagyott a szerbek iránt elkötelezettsége... Kitöltve a három éves, kötelező pihenőt, csak kikötött a spanyolok legjobbjai között. Finoman szólva sem kizárható, hogy nem csak Valero Rivera, a válogatott kapitánya, Nagy „második apja” puhították meg „Lacikát”, hanem Sterbik duruzsolása is benne van a végeredményben.

Egyébként mindketten világklasszisok, ezt kár lenne tagadni. Majd meglátjuk előbb-utóbb, mennyit jelentett volna Nagy László szereplése, illetve hiánya nemzeti együttesben. Akár megszerezzük  Göteborgban a kvótát, akár nem.

Ám az is ide kívánkozik: aki menni akar, az menjen. Csak akkor legyen oly bátor és őszinte és valljon színt idejekorán. Mert ez a hároméves mesesorozat senkinek nem hiányzott, és nem is tett jót. Legkevésbé pedig Nagy Lászlónak, aki a játéktudásától függetlenül emberileg egyértelműen lenullázta magát.