2012.09.04. 11:12          



A mexikói ezüstnégyest a fia edzette

Londonról még jó ideig a 2012-es, nagy magyar sikereket hozott nyári olimpiai játékok jutnak majd az eszünkbe. Pedig az angol fővárosban korábban már két alkalommal is rendezhettek ötkarikás vetélkedőket: 1908-ban és 1948-ban.

     A „középsőről” még sokunknak lehetnek közvetlen vagy közvetett benyomásai, élményei. Elvégre - ha nem is sokan, de - még élnek néhányan az 1948-as magyar olimpiai csapat tagjai közül is. Az evezős Zsitnik Béla (87), a kosárlabdázó Halász János(83) és Zsíros Tibor (82), vagy éppen a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Gyarmati Dezső (85).

     Természetesen őket is jól ismerem, előbb azonban még egy olyan, korábbi írásomat szeretném közreadni, amelynek főszereplője az 1908-as londoni játékokon vett részt.A képen jobbról a második Hautzinger Sándor.

Ötkarikás2012_Hautzinger Ándopr jobbról a második.jpg

Hautzinger Sándor egykori evezőssel (aki mellesleg birkózásban az élen járt), majd később szövetségi kapitánnyal még 1972-ben beszélgethettem. Íme az 1972 tavaszán, az újvidéki Magyar Szóban megjelent írás.

---------

 A közelmúltban fiatal evezősökkel beszélgettem. Kíváncsi voltam, ugyan mennyire ismerik ennek a szemet-lelket gyönyörködtető sportágnak a legnagyobb egyéniségeit? Feltettem tehát nekik néhány kérdést! – Mondjátok, ismeritek az „evezős pápát”

- Természetesen, válaszolták kórusban. Karl Adam, az NSZK tokiói és mexikói bajnokcsapatának, a ratzeburgi nyolcasnak az edzője.

És Magyarországon ki a „pápa”?

- Jásdy Sándor, a csepeliek mestere, aki a válogatottnak is a vezetőedzője egy személyben.

Azt azonban már egyikük sem tudta, hogy a legeredményesebb  magyar evezős, Hautzinger Sándor - aki több mint húsz évig versenyzett világszínvonalon, majd a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt a legnagyobb sikerek idején – nem más, mint Jásdy Sándor édesapja!

Csöngetésemre fürgén lép az ajtóhoz. Hirtelen zavarban vagyok. Nem tudom ugyanis, ő-e az, akit keresek? A ma élő legidősebb olimpiás ugyanis 87 éves lesz, de sok 67 éves ember is megirigyelhetné!

- Gyere csak beljebb, öcsém! Foglalj helyet, és érezd magadat otthon! Kérdezz bármit, nagyon szívesen válaszolok!

Én azonban hosszú percekig nem jutottam szóhoz, egyre csak csodálkoztam. Az asztalon az Amerikában megjelenő geográfiai magazin legújabb száma fekszik, mellette Henri Charriére „Pillangó” című könyve. Célirányos bámészkodásomat Sándor bácsi azonnal kommentálta.

- Tudod, a szemem már nem a legjobb, csak ezzel a szerkentyűvel – és rámutat a mellette fekvő, nagyítóval egybeépített elemlámpára – tudok olvasni, de azért ma is elolvastam már vagy 150 oldalt. Csuda izgalmas ez a könyv! No és a geográfiai magazin? Öreg napjaim egyik nagy élménye!

Sándor bácsi ez után bebizonyította, hogy az ő esetében az öregségről még nagyon korai beszélni! Legfeljebb kicsit elszaladt az idő, amelynek vasfoga edzett szervezetét alig kezdte ki. Szellemi frissességéről nem is beszélve….

     1904-ben kezdtem birkózni és evezni. Bár nálam a birkózás csak kiegészítést jelentett, mégis büszke vagyok arra, hogy az 1905-ben először megrendezett magyar bajnokságon középsúlyban aranyérmet nyertem. Akkor még három súlycsoportban birkóztunk és a bajnokságot a Magyar Atlétikai Szövetség megbízásából az MTK rendezte. Önálló birkózó szövetség ugyanis akkor még nem volt.

Sándor bácsit azonban még a bajnoki arany sem tudta megtartani a birkózás számára. A Pannónia nevű egyesület nyolcasában evezett és állandóan győztes hajóban ült. A Pannónia ugyanis 1905-től 1914-ig minden évben utcahosszal nyerte a bécsi regattát. Olyan nagy volt a tekintélyük a bécsi vizeken, hogy az egyik, ottani vezető szavakba is öntötte elkeseredését: ”So lange Ihr lebt, kann hier niemand gewinnen". Amíg Ti éltek, itt senki nem tud nyerni!”

A győzelmek azonban nem jelentik azt, hogy aki a legtöbbször győz, és akinek nagy tekintélye van, az lesz az olimpiai bajnok is. Így volt ez a Pannónia esetében is, akik az 1908-as londoni olimpián képviselték Magyarországot.

- Sajnos, minden futamban két hajó indult, és az egyiknek ki kellett esnie. Mi korán összekerültünk a már akkor is megrendezett Oxford-Cambridge viadal legjobbjaiból összeválogatott angol egységgel, és kikaptunk tőlük. Így meg kellett elégednünk az ötödik hellyel, pedig ha több hajó indulhat a döntőben, akkor talán sokkal előkelőbb helyen végezhettünk volna!

- Ezen az olimpián egyébként az evezés átélte első forradalmát, megújulását. A belgák három darabból összerakható hajóval érkeztek, s jóval nagyobb csapásszámmal eveztek, mint bármelyik másik egység. Az előfutamok során félelmetes időt eveztek, szinte pánikhangulatba sodorva ezzel az angolokat, akik addig nem is gondoltak arra, hogy nyolcasban rajtuk kívül más is nyerhet. A döntőben azután az angolok mindent beleadva, a világ addigi legjobb idejével győztek.

- Ezt követően szemtanúja voltam az angol hidegvér meghazudtolásának. A célban a tömeg berohant a vízbe, kicipelték a legénységet, szétverték a csónakot darabokra, hogy mindenki legalább egy forgácsot vihessen magával – emlékbe…

Mivel abban az időben a legjobb egyesületi nyolcas ment a világversenyekre, és 1912-ben a Hungária bizonyult jobbnak, így Sándor bácsi nem jutott ki Stockholmba. Visszavonulásra azonban még a világháború okozta négyéves kényszerszünet után sem gondolt. Sőt! Egy év kivételével, minden évben két magyar bajnoki címet szerzett: nyolcasban és négyesben. Az 1924-es olimpiára – 39 éves fejjel – már a négyesben készült.

- Megint pechesek voltunk! Az Angliából rendelt hajónk ugyanis csak az utolsó napon érkezett meg – orrán sérült állapotban. Közben már napokig tétlenül vártuk a szállítmányt. Gyorsan leragasztottuk leukoplaszttal, és így álltunk rajthoz. Még így is két hajóhosszal vezettünk az olaszok előtt, amikor a vízzel mindinkább megtelő hajónk 200 méterrel a cél előtt elsüllyedt! Folytassam1928-nál? Talán el sem hiszik már, amit mondok!? A pechsorozatból ennyi bőven elég. A lényeg az, hogy ott sem kerültünk dobogóra….

Hautzinger Sándor még mindig nem adta fel. Az 1928-as újabb kudarc után, még 1929-ben is magyar bajnokságot nyert, pedig már csaknem 44 éves volt! Visszavonulása után pedig szövetségi kapitányként szolgálta a magyar evezőssportot.

- Annyit még el szeretnék mondani, hogy bár az elsők között sosem tudtunk lenni, mégis némi gyógyírt jelentettek az Európa-bajnoki szerepléseink. 1921-ben és 1922-ben ugyanis nyolcasban, 1925-ben és 1928-ban pedig négyesben szereztünk az Eb-ken ezüstérmeket. Ezek az ezüstök kapitányságom évei alatt átváltoztak aranyakká. Nem alaptalanul mondták rólam, hogy amilyen peches versenyző voltam, olyan szerencsés vagyok kapitányként. Az 1932-es,  Los Angelesben megrendezett olimpiára ugyan a nagy költségek miatt nem jutottunk ki, de az azt követő négy évben a magyar egységek nem kevesebb, mint tíz alkalommal álltak az Európa bajnokságok győzelmi dobogóinak legfelső fokán! A berlini olimpián azonban kapitányként is elpártolt tőlem a szerencse. Négy év sikerei, tíz Eb-arany után jött egy nagyon szerény hatodik hely nyolcasban – óriási várakozást követően.

Szó szerint, azt mondja, hogy felőle akár reggelig is  beszélgethetünk. Más sportágak sorsát, kiváltképp magyar vonatkozású eredményeit is rendszeresen figyelemmel kíséri. Ez nem is csoda, hiszen még a birkózás, majd az evezés mellett, 1911 és 1914 között a Ferencvárosi TC jéglabda csapatának centere volt. Ma is nagy Fradi drukker, de éppen úgy érdekli az atlétika is, mint a jégkorong, a jéglabda utóda.

- Beamon csodálatos volt – mondja lelkendezve, amikor a TV jóvoltából szerzett mexikóvárosi élményeiről kérdezem. Ahogy visszafordult és hitetlenkedve bámulta, amint lemérik az ugrását, azt nem tudom elfelejteni!

Szíve azért egy kicsit mindenek előtt az evezésé. Ezen végső soron nem is lehet csodálkozni, hiszen „családi alapon” már a hatodik olimpiájára készül Sándor bácsi!

- Bár a Mexikóban ezüstérmet nyert magyar négyest már a fiam edzette, az olimpián azonban még nem volt kinn. Most viszont már ő a válogatott vezetőedzője. Ugyan még tavaly is kimentem néha a versenyekre, de bele már nem szólok. Mindenről értesítve vagyok, és értesítve is akarok lenni! Nem kis drukkal figyelem a fiam küzdelmét, mit tud kihozni a feljövőben lévő magyar nyolcasból. Olyannyira, hogy egy-egy didaktikai tanácsot még ma is „megeresztek”.

Vajkon mit vár Sándor bácsi az olimpiától? Gondolom, most mindegyik adást meg fogja nézni, hiszen nem kell annyit virrasztani, mint Mexikó idején.

- Tudod fiam, azt meg is kell érni. Mindenesetre nagyon szeretném. Biztonság okáért, már most beszereztem egy tartalék tévékészüléket, hogy ha az egyik netán elromlik, azért még semmiről ne kelljen lemaradnom!

 

(Hautzinger Sándor még megérte a müncheni olimpiát. 1973. május 2-án hirtelen távozott az élők sorából.)

 


Szerző: JochaPress