2012.06.05. 08:35          



Három évig várt a tíz eurós napidíj felemelésére 

 

A szervezők a lehető legjobb helyet választották az utolsó felvonás eljátszására: egy színházat. Telitalálat: ehhez csak gratulálni lehet, hiszen ez a sok felvonásos színdarab a lehető legjobb helyen ért véget.

 Jellemző a Magyar Kézilabda Szövetség demokratikus diktatúrájára, hogy egyes újságírókat - akik nem feltétlenül illettek volna a képbe - a szakavatott apparátus „elfelejtette” meghívni az eseményre.

 Nagy László_kézi_blog.jpgÍgy járt e sorok elkövetője is, aki már akkor is kézilabda mérkőzésekre járt, tudósított, majd írt is róla, amikor a pillanatnyi döntéshozók közül többen is még szülei terveiben sem szerepeltek. Talán a szakmai felkészültségemmel (befogadó készségemmel?) lett volna baj? Ehhez csak annyit: volt szerencsém 24 (huszonnégy) évig a világ egyetlen kézilabdás hetilapjának, a Deutsche Handball Woche kiadásának is dolgozni. A sokkal valószínűbb ok az lehetett, hogy a szervezők meg akarták előzni az esetleges „ünneprontó” kérdésnek még a lehetőségét is.  Az ilyen, nem oda illő tollforgatókat ez alkalommal tehát nagy bölcsen „pihentették”.

Persze ezek a kis bodicsekek beleférnek a viteldíjba. Ami pedig a „nagy szenzációt” illeti, a színházban elhangzottak sem hoztak egyetlen mondatnyi új információt sem. A mi nagyra nőtt emberünk, Nagy László vérbeli profiként, póker arccal elmondta mondókáját. Többek között ez a strófa is elhangzott: „Úgy tudom, a korábban általam kifogásolt feltételek megváltoztak, javultak a válogatottnál” - hangzott az egyik, unalomig ismert tétel. Ezután tényleg mindenki nyugodt lehet, hiszen nem tíz euró a napidíj, hanem mondjuk 30 vagy 40. (Ezek a rendkívül fontos tételek is - természetesen - be vannak titkosítva...)

 Ez volt az egyik, kiemelt téma, amely a világ egyik (ha nem a legjobban) fizetett játékosának három éven keresztül kardinális kérdést okozott. Most megoldódott. Szerintem ezt a poént egyébként a Kamara Varietében, vagy hasonló helyeken kellene eladni, nem a fél országot bolondítani vele.

 Hogy nem csak a levegőbe beszélek, arra Nagy László korábbi és további mondatai adják a megerősítést. A hazaszeretet fellobbanása ugyanis csak az utolsó hetekben lett téma, miután a Barcelona még az ő kedvéért sem változtatott házirendjén és nem adott neki újabb, ötéves szerződést. Ha megegyeznek, ma nem beszédtéma Nagy László látványos megtérése. Csak azt nem szeretném, hogy komolyan mondja: kevesebb pénzért jön Magyarországra, mint amennyit a Barcelonánál vagy más, nyugati profi kluboknál megkaphatott volna.

  Sokáig lehetne szemezgetni az „aranymondások” között - most talán elég még egy, ugyancsak elgondolkodtató. Azt állítja ugyanis Nagy, hogy számára mindig is evidencia volt a magyar válogatottban való szereplés. Hát, ha ez így van, akkor ezt három évig kőkeményen leplezni tudta, ami ugyancsak egy extra (színészi) teljesítmény volt részéről. Végig tudta nézni a magyar nemzeti együttes küzdelemsorozatát, miközben pontosan tudta: ha ő is játszik, a csapat mindenképpen többre viheti! Nem! Evidencia ide vagy oda, ő szépen, türelmesen kivárt. Majd miután spanyol kenyéradóival nem jött össze a megfelelő szerződés, elővette a nemzeti érzéseket, a családot, a barátokat... Ügyes...

  A kommentezés nem erősségem, soha nem írok ilyesmit. Olvasni is csak nagyon ritkán. Most azonban átfutottam belőlük elég sokat. Kár lenne tagadni, Nagy megtérése erősen megosztja a sporttársadalmat. Minden sárdobálás nélkül annyit elárulhatok: jómagam is azok táborát gyarapítom, akik szerint ez a válogatott Nagy nélkül harcolta ki az olimpiai részvételt, nekik kellett volna az ötkarikás mérkőzéseket is megvívniuk.

Hogy az lett volna a kristálytiszta, a tisztességes megoldás? Ugyan kérem, ki beszél itt már erkölcsökről, tisztességről, meg hasonlóan elavult dolgokról? S ha beszélnek is róla, mi valósul meg a gyakorlatban?  

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: JochaPress