2012.05.14. 07:34          



Az elvtelen döntések sora nem hozta meg a remélt dicsőséget!

FTC_Viborg_Blog1.jpgTulajdonképpen hálátlan dolog egyszerre dicsérni is, meg bíráló szavakat is papírra vetni. Különösen igaz ez akkor, amikor mindkét vélemény alanya egy magyar klub. Mindkét csapat európai kupáért lépett pályára és csak egyik ért célba. Persze ettől még lehetne dicsérni mindkettőt, de az elismerő szavak amennyire megilletik a Ferencváros női kézilabdázóit, annál jóval kevésbé szolgáltak rá azokra a győri hölgyek.

Tudom, sokan kapásból a fejemhez vágnák, hogy rosszindulatú vagyok, meg hogy amit a Győr elért az is nagyon dicséretes dolog, és így tovább... Szó se róla, igazán nem semmi Európa második számú csapatának lenni bármely olimpiai sportágban. Ám a Győr ennél többre vágyott és ehhez elég sok mindent - mindenek előtt egy nagy zsák pénzt! - mozgósítottak is.

Dicsérjü inkább először a győzteseket, a Ferencváros női kézilabdázóit, akiket a címben szimpatikusabbaknak merészeltem jelölni, mint az abszolút rangelsőt. Nem véletlenül tettem. A „Fradi” mégis csak „magyarabb” együttes, amelyben többségében magyarok kergetik a labdát. A kezdő sorban gyakorlatilag válogatott szintű, hazai játékosok szerepelnek az egyetlen, a fehérorosz kapuvédő, Abramovics kivételével. A mezőnyben a semmiképpen sem meghatározó Zsivkovics képviseli még a külföldieket és ennyi.

Ez a csapat a maga szintjén minden bizonnyal nem csak a fizetésért, a dicsőségért és a prémiumért játszik, hajt, küzd, de minden bizonnyal az is komoly, motiváló tényező náluk, hogy magyar színekben, Magyarország sportsikereiért is mozgósítják erőiket. Az a bizonyos Fradi-szív nem csak évtizedekkel előbb (leglátványosabb formában a labdarúgóknál) létezett, de ma is tetten érhető. Ami benne van ebben az alakulatban, azt rendre ki is préselik magukból. Csak ilyen hozzáállássál élhették túl a három, orosz élcsapattal vívott párosmeccset és csak így nyerhettek az egyébként már szebb napokat (és erősebb csapatot) is megélt dán Viborg gárdája ellen a KEK-döntőben.   

Amennyire örvendetes az FTC megismételt kupasikere, annyira elgondolkodtató a Győr sokadik botlása. Elvégre ez a csapat szó szerint „agyon volt szponzorálva”. Minden lehetséges posztra megtörténtek a bevásárlások, itt játszik a világ egyik legjobbja, Görbicz Anita, a másik világsztár, a norvég Heidi Löke és itt bombázza az ellenfelek kapuit a brazil Eduarda Amorim is - mi kell még? Minek kellett volna még a Győr rendelkezésére állnia ahhoz, hogy végre célba érhessenek? Az újságok hónapokon keresztül agyba-főbe reklámozták a Rába-partiakat - nem véletlenül írtam hetekkel előbb a túlzottnak vélt „ajnározás” okán azt, nehogy kiénekeljék a győriek szájából a sajtot...

Már a döntő első 60 percének végén, Győrben is történtek el nem hallgatható dolgok, felesleges labdaeldobások, aminek következtében öt helyett végül csak kétgólos maradt az előny. Podgoricában az után ahelyett, hogy már az első félidőben eldőlt volna a meccs sorsa, a győrieknek végig sikerült játékban tartaniuk vendéglátóikat, akik éltek is a felkínált lehetőséggel. A rendkívül nehéz, taktikai csatában egyetlen szót sem szólhat senki a dán bírókra, hiszen azok több kisbüntetést osztottak ki a Buducsnoszt játékosaira, mint a magyarokra, akik ráadásul a büntetőket is rendre megkapták.

A végletekig kihegyezett végjátékban azután jött a lezserség, a nemtörődömség - most éppen Lekics személyében. Ez az ugyancsak nagyon sokba került játékos (ára titkos, csak más országokban megejtett tranzakciókról illik Magyarországon beszélni!) lazán és kellő könnyedséggel adott el nem egy labdát. S még csak azt sem mondom, hogy ezt direkt tette. Nem! Azt viszont megkockáztatom, hogy az a plusz, amivel a mini-állam, Montenegro dicsőségéért foggal- körömmel harcoló, döntően saját nevelésűekből álló Buducsnoszt minden egyes játékosa hajtott, az hiányzott Lekicsből. És megkockáztatom: a többi légiósból is. Ezek az apró pluszok azután most is eldöntötték a meccset, amint azt az érdemtelenül sokat szidott DIGI TV közvetítése jóvoltából láthattuk is.

Mindenképpen megérdemel néhány szót a „csodaedző”, Karl-Erik Böhn is, akit az edzőbizottság ajánlása ellenére, hatalmi szóval tettek a magyar női kézilabda válogatott élére, majd a néhány hete meghirdetett elveket felrúgva (mi szerint a főállású kapitányi munkakör megteremtése fontos cél) jóakarói Győrbe is akkreditáltak. A nyilvánvaló elvtelenséget azzal magyarázta a szövetség vezetése, hogy oda olyan edző kell, akivel a Győr célját, a BL-trófea elhódítását el tudja érni. Márpedig erre a feladatra csak és kizárólag Karl-Erik Böhn az egyetlen, alkalmas személy széles e világban - sugallták hangos szóval.   

Az után kiderült, hogy ő sem akkora mágus, mint amekkorának meghirdették, (volt három meccse, amely mínusz tizenkilenccel végződött!!) de ebből a legújabb fiaskóból sem okul sem a magyar kézilabdázás, sem a Győri ETO KC vezetése. Nyílt titok ugyanis, hogy nagy valószínűséggel jönnek az újabb, horribilis áron megvásárlandó játékosok és jön az újabb külföldi mester is. Pedig az ellenpélda itt volt a szemünk előtt: a mindössze 660 ezres, kis ország, Montenegro döntően saját nevelésű játékosaival győzte le a légiósokra épülő győrieket.

Mi lenne, ha egyszer végre nálunk is valóban a hazai utánpótlás nevelésre alapoznánk a majdani klub- és válogatottbeli sikereket? A megoldás alighanem túl egyszerűnek és kézenfekvőnek mutatkozik.

Ezért nem csináljuk? Mert hogy minden másra évről évre horribilis összegek kerülnek, miközben a fiatalokra rendre csak morzsák jutnak. A felnőttek mögötti hátország pedig egyre vékonyabb, mind kevesebb a merítési lehetőség...    

Szerző: JochaPress