2012.01.09. 21:43          



Amikor valaki valami új dolgot elkezd - bizonyára nem, vagyok egyedül ezzel!? -, óhatatlan egy kis bizonytalanság, egy kis rajtláz. Az újságírásban ugyanis a kritikus írások a divatosak, s ezzel a vonallal nekem sincs semmi bajom. Elvégre a tisztességes kritika az előrelépés egyik elengedhetetlen követelménye.

Más kérdés, hogy talán az elején mégis jobb, ha valami pozitívum kerül előtérbe. Úgyis oly kevés olyasmi van az életünkben, amely ebbe a kategóriába sorolható, s amelyről ráadásul még szó is esik. Most szerencsém is volt, amikor a DVSC-Fórum női kézilabdázóinak újabb győzelmének hírét olvasva rádöbbentem: ez a csapat bizony szó szerint rengeteg, úgynevezett profi játékosát vesztette el az elmúlt hetekben.    

Az ok prózai: elfogyott a pénz. Márpedig a „profik” ilyenkor pillanatok alatt odébb állnak, nem számít semmi, hiába kaptak előzőleg sokféle támogatást, amelyek egyik-másik, jelentős tétele nem is szerepelt a klub vállalásai között. Szóval a Loki profijai „szétspricceltek” az élvonalbeli klubokhoz - legutolsóként éppen kapusuk, Triffa Ágnes. Triffát nem ismerem személyesen, de annyit láttam-tudok vele kapcsolatosan, hogy az utca emberének fogalma sincsen arról a pénzről, amelyet ő az elmúlt időszakban felvehetett havonta Debrecenben. Miközben még véletlenül sem váltotta meg a világot, de még olyan hű, de nagy dolgokat sem mutatott be kapuja előterében.   

És Triffa csak egy a sok közül - amiért éppen vele kezdem, az a furcsa helyzet, amelybe került. Új klubjában, a Szekszárd együttesében első fellépése éppen volt csapata, a DVSC ellen jött létre. Nos, a „csontra” lekopasztott LOKI ismételten nyerni tudott, míg a szekszárdiak a 31-24-es vereséggel ugyancsak nem büszkélkedhetnek.

A kérdés jogosan merülhet fel bárkiben: a szétszéledt debreceni kézis hölgyek leszerződtetésére honnan került hirtelen jelentős összeg Veszprémben, Siófokon vagy éppen máshol? Azok után, hogy a magyar sportban szinte mindenki folyamatosan csak sír és sír, mondván: borzasztó dolog a pénztelenség.

A Debrecen - pénz hiányában - nem tudott mit tenni (talán ingyen nem kellett volna mindenkit elereszteni.?.), így azokat a fiatalokat kellett frontba dobnia, akik korábban a most eltávozottak mögött csak véletlenül és leginkább akkor is csak epizód szerepeket alakíthattak. A fiatalok pedig immár ismételten éltek a lehetőséggel. Bizonyították, hogy lehet rájuk számítani, hogy érdemes velük foglalkozni, hogy igenis ők is tudnak kézilabdázni, s talán nekik még nagyobb (sokkal nagyobb?) szívük van a küzdelemhez, mint volt a sokszorosan jobban megfizetett elődeiknek.

A debreceniek Köstner Vilmos vezette fiataljainak sikerei azt a kérdést is ismételten előtérbe hozzák, mely szerint talán mégis sokkal inkább a hazai utánpótlással, nevelésükkel és menedzselésükkel kellene foglalkozni, mint az igen gyakran elkényeztetett sztárok erőn fölüli megfizetésével. Erre is van példa: a Ferencváros komplett válogatott sorával is képes volt Békéscsabán veszíteni a képességek dolgában egyértelműen gyengébben álló vendéglátókkal szemben. Ott persze egy másik, ugyancsak érdekes témát is lehetne feszegetni. Az edző ugyanis az a Kovács Péter, aki miért-miért nem, a tudomásom szerint legmagasabb szakmai fórum, az edzőbizottság javaslata ellenére sem lehetett a női válogatott szövetségi kapitánya.

Hogy miért is nem? Erről talán majd egyszer, máskor...

Szerző: JochaPress