2013.01.29. 22:25          

Visszatérésekor három út közül választhatott

Gratulációval kezdeni egy nyílt levelet - talán egyenlő a fél sikerrel. Elvégre nem dúskálunk a pozitívumokban, s különben is. A média kihegyezett a negatívumokra, a rémtörténetekre, hogy azután máshol azon csodálkozzanak illetékesek, vajon miért van oly sok depressziós ember Magyarországon?

     Szóval mindenképpen meg kell becsülni az extra dolgokat, azokat a sikereket, amelyek Magyarország hírét viszik szerte a világ mind az öt földrészére. Így például azt a válogatást is, amelynek eredményeként Nagy László bekerült a Spanyolországban lebonyolított férfi felnőtt kézilabda világbajnokság „All Star” csapatába, a posztonkénti legjobbak közé. Érdemes felsorolni a Vb „kezdő” csapatát, amely így fest: Landin(dán) - Lindberg(dán), Nagy László(magyar), Duvnjak(horvát), Aguinagalde(spanyol), Entrerrios(spanyol), Dibirov(orosz).

     Egy ilyen "hetesfogatban" helyet kapni, ez valóban nagy dolog. Örvendetes, dicséretes és még lehetne sorolni az elismerő jelzőket. Szögezzük le gyorsan, az MKB Veszprémet és a magyar válogatottat nyár óta erősítő világklasszis abszolút érett játékot mutatott be. Már az olimpián is nagy hasznára volt a válogatottnak és most, a világbajnokságon, ha lehet, még egy sebességgel magasabbra kapcsolt.   

     Érdekes egy pillantást vetni ennek a kivételes képességű és szorgalmú embernek a pályafutására.

                                                  Visszatérésekor három út közül választhatott

Eleinte inkább csak a magasságával tűnt ki. 2000-ben még nem ő volt az Év Ifjúsági Játékosa, hanem az akkori Elektromosból Tóth József. S ki figyel ma már az egykor szép reményű „Tromos” játékosra? Tóth rossz cserét csinált, amikor fiatalon, aprópénzért eladta magát a Veszprémnek, ahol azután éveken keresztül leginkább csak a kispadot koptatta. Majd „gazdái” kiközvetítették Németországba és Svájcba, hogy később itthon folytassa, erősen lecsökkent árfolyamon.

     Nagy László egészen más utat futott meg. Őt idejekorán elvitte a Barcelona, ahol kortársával szemben nem tették holtvágányra, hanem szisztematikusan építették fel. Ehhez kellett az ő tehetsége és szorgalma, de legalább annyira fontos tényező volt a Barcelona szakemberinek hozzáállása is. Az eredmény látható: Nagy valóban nagy magasságokba emelkedett, s ha nem jön közbe semmi zavaró esemény, még akár 5-6 éve is lehet a legszűkebb nemzetközi élvonalban.  

     Eddig minden szép és jó, a magyar kézilabdázás sokszázezres szurkolóserege joggal örülhet és tapsolhat annak a produkciónak, amit tőle láthatunk, s amellyel jelentősen hozzájárul a válogatott eredményességéhez. Mindössze egy „bibi” van vele kapcsolatban, amit sok emberrel beszélgetve ismételten le merek írni. Ez pedig az ő visszatérése a válogatottba, még pontosabban ennek a három éves szünet után volt „megtérésnek” a kommunikációja. 

     Itt persze szélsőséges érzelmek csapnak össze. Sokan azt mondják, mindegy, mi volt korábban, a lényeg az, hogy most megint itthon játszik, méghozzá igen magas színvonalon. Jól védekezik, lövöldözi a sorsdöntő gólokat, mi kell még? Tényleg, mi is kell még? Az, ami ugyancsak nagyon sokaknak „csípi” a szemét. Az, ahogy azt a bizonyos három esztendőt Nagy László „végiglapította”, és egyetlen, érdemi mondattal sem volt hajlandó magyarázni ezt a távolmaradást.

     Pedig sokkal jobban tette volna, ha vagy nem szól egy szót sem, vagy kiprésel magából másfél őszinte mondatot. Ő azonban a harmadik, a legrosszabb utat választotta, amikor úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, ahogy ezt a három évet „lenyelte”. Holott mindenki tudta, hogy napról napra osztott és szorzott, hol jár jobban: Spanyolországban vagy Magyarországon? Arra is fogadást mernék adni, ha a magyar válogatott nem jut ki az olimpiára, máris más az alaphelyzet. Mint ahogy az is valószínűsíthető, hogy a spanyol vonal erősítésében első számú embere a „színmagyar” Sterbik Árpád volt.

     Sterbik lehet bármilyen világklasszis kapus, neki is - jogosan - sokan róják fel mindmáig, hogy bár egy hónap alatt kapta meg  - veszprémi nyomásra - a magyar állampolgárságot, ő ennek ellenére kijelentette: csak a szerbeknek véd, mert mindent nekik köszönhet! Telt-múlt az idő, a mi Árpink pedig elfelejtette hangzatos kijelentését és bizonyára jó pénzért, egyszer csak feltűnt a spanyol válogatott kapujában. Nagy László kísértetiesen hasonló utat járt meg, hogy azután végül a (több) pénz hatására (!) mégis a magyar vonal folytatása mellett döntött.

     Hangsúlyozom: a (több) pénz hatására és nem holmi szülőföldhöz való kivédhetetlen vonzódás eredményeként. Ez mind rendben lenne, hiszen mindenki a pénzből él - tartja a mondás. Ráadásul minél több van belőle, az emberfia annál inkább szeretne még többet összehordani. Még egyszer leírom: mindenki azt csinál, amit az adott keretek között tud. A pénz nagy úr, de akkor ezt legalább hallgatással el kell ismerni. Akkor ugyanis, amikor Nagy Lászlótól azt hallom, hogy „a hazámért játszom”, akkor elkezd mozogni alattam a szék...

     És csak egy kérdést tennék fel: három évig miért nem játszott Magyarországért? Mert hogy erre a kérdésre az egyenes, őszinte és egyértelmű válasz mindmáig hiányzik.