2013.01.17. 00:00
Elfogyott a pénz, a cicababák pedig olajra léptek
Már kezdő újságolvasóként arról is hallottam annak idején, hogy Iharos Sándor 1955-ben a világ abszolút legjobb sportolója büszke címet kapta. Tehát nem egy sportágban, hanem mindent összevetve döntöttek Iharos mellett. Amint pedig elkezdődött az aranykor, vékonyka bukszámba „bedőlt” a havi 10, jobb hónapokban 20 forintban megszabott zsebpénz, mind rendszeresebben vettem, majd elő is fizettem az akkori Népsportot.
Így megy ez, immár több mint félévszázada. Újabban Nemzeti Sport a neve, és több olyan sportágról is rendszeresen olvashatok benne, amelyek egyáltalán nem érdekelnek. A labdarúgás persze a másik kategóriába tartozik, hiszen jómagam az emlékeimből is élek. Még 1956. előtt ötször láthattam a Népstadionban a világverő Aranycsapatot, miként utána is rengeteget jártam a kettős bajnoki meccsekre (legtöbbször a kerítésen beugrálva, mert amikor a három forintos diákjegy elfogyott, nem volt kilenc forintom a felső oldal tribünre szóló, legolcsóbb jegyre...) majd hatalmas sprintekkel eltűntem az akkor még létezett tömegben.
Az ötvenes évek nagy egyéniségei közül már csak nagyon kevesen élnek, a hatvanas-hetvenes esztendő magyar labdarúgásának meghatározó egyéniségi közül viszont még elég sokan közöttünk vannak.
Közülük sokan olyanok is, akik sportpályafutásukkal és a visszavonulást követő időszak dolgos éveivel egyaránt kitűntek, s mindmáig példaként állhatnak fiatalabbak és idősebbek előtt egyaránt.
Lapozom kedvenc újságomat és valamit nem értek. „Elveszett kedvencek” felcím alatt most már a harmadik olyan írás jelenik meg, amelynek szereplője egyáltalán nem a pozitív példákat szaporítja. Törőcsik Andrásnak vége, most már - élettársa szerint - csak néha isznak meg két-három sört... Törő egyébként napközben is csak sétál, gyakran Kelenföld és Újpest két szeszkimérése között. Galaschek Péter még jó értelemben kilóg a sorból, (ő csak visszafogottan panaszkodik...) ám a legújabb alany, Szeibert György újfent a rossz oldalt erősíti. A népszerű (?) Tojás például egy edzésen annak idején úgy felrúgta klubtársát, Páling Zsoltot, hogy az egyéves kényszerpihenőre szorult.
Erről a kis „kamaszos” csínytevésről persze nem esik szó a „Portás bácsi” című anyagban. Azt viszont megtudhattuk, hogy „Buliztunk, mert akkor az természetes volt. Néha hétköznap is, de a meccsek után mindig. A pályán viszont beleadtunk mindent, ott nem volt lógás.” Képzeljük csak el, egy-egy átvirrasztott, némi alkohollal is fűszerezett éjszaka után milyen hatásfokú edzések következtek... Később meg ezért kellene könnyeznünk: „Emlékszem, amikor bekerültem a BVSC-be ezernyolcszáz forintot kaptunk egy-egy győztes meccs után.” Hát ehhez csak annyit, hogy akkoriban - Szeibert 1979-ben került el a vasutasoktól - ez egy átlag ember egyhavi fizetése volt. Márpedig ha mondjuk háromszor nyertek havonta, máris 5.400 forint ütötte a markukat, s akkor még nem esett szó a havi fix fizetésről...
Persze ennél sokkal többet is felvett a címszereplő pályafutása során, de erről sem esik szó. Azt viszont dicséretes módon felemlíti, milyen kár, hogy a Ferencvárostól, majd a görög Volosztól is idő előtt ment el, mert „bedurrant az agya”. Majd ezt mondja: „Abból a pénzből félretenni, jövőt építeni aligha lehetett. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg futballistának tönkrement a házassága. Edzőtáborok, sok külön töltött idő, aztán a lejtmenet, egyre kevesebb pénz, az asszony persze hogy lelépett.” Halkan hozzátenném: teljesen természetes, hogy ezek a manöken jellegű, igen gyakran üresfejű cicababák - akik leginkább csak a „pénzes pasit” látták a labdarúgókban - a bevétel csökkenésével párhuzamosan mind gyakrabban léptek olajra... Ezen egyetlen percig sem szabadna csodálkozni.
Egy szó, mind száz, elolvasva a fenti című írást, arra jutottam, hogy ezek az emberek semmiképpen sem viszik előbbre a példaképekre éhes fiatalok dolgát. Meggyőződéssel állítom, hogy a „Boldoguló kedvencek” felcím - és a hozzá kapcsolódó pozitív töltetű írások - a jelentős többségnek jobb közérzetet adnának.
Szerencsére vannak is ilyen, szóba jöhető, egykori kiváló labdarúgók. S talán még megtalálni is könnyebb lenne őket, mint a mostani sorozat főszereplőit.
