2012.10.21. 14:15          

Zsákbamacska - nyolcmillióért havonta

Amikor egyre csak halasztásokról olvasok Rudolf Gergellyel kapcsolatosan, akkor hovatovább az egykor igen népszerű, több ezer adást megélt rádiós, folytatásos regény, a  Szabó-család jut szembe. Ott is mindig volt valami életszerűnek tünt halasztás, amivel a következő adást életben, az érdeklődés szintjén lehetett tartani.

     Ami pedig a „Rudolf-Sagát” illeti, eszembe jutott egy másik kis sztori is. Kisgyermek koromban, Kispest-Wekerle telepen, a III. számú, egykori igen jóhírű általános iskolával pont szemben működött egy papírkereskedés. Még a névre is emlékszem, Drogovszky Alajosnak hívták az öreg tulajdonost, akit persze az ötvenes évek folyamán annak rendje, s módja szerint a többi üzletecskével együtt „leállamosítottak”.

    Még az utolsó időkben be-bejárogattam a boltba, hogy elemistaként, a kis, összekuporgatott fillérjeimből megvegyem a nagyon szükséges dolgokat. Arra azonban az ismételt ajánlgatás ellenére soha nem volt merészségem, hogy a felkínált, barna zacskókban  csomagolt zsákbamacskák bármelyikét is megvásároljam. Hatalmas összegekbe kerültek, volt közöttük 20 és 30 filléres ajánlat is. Ekkora összeget azonban kemény letolás nélkül nem lehetett volna kiszakítani a családi költségvetésből. Aki nem hiszi, kérdezzen utána.

     Szóval erről a már erősen porosodó történetről jutott eszembe a zsákbamacska fogalma. Meg az is, hogy ez a Rudolf Gergely nevű, még mindig csak 28 esztendős labdarúgó is egyfajta mai zsákbamacska.

Olykor rúg nagyon szép gólokat, de összességében képtelen folyamatos, jó teljesítményre. Amikor különféle, nem mindig Fair Play-díjas fordulatok után önmagát elárusította az olasz Geoának, merészeltem papírra vetni, hogy Rudolf nem fogja kitölteni  a négy éves szerződését olaszhonban.

     Hazai viszonyaink ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy volt rendesen „huhaanyázás” meg egyebek irányomban. Azután történt egy, s más, Rudolffal eljátszadozgatott olasz klubja országon belül és kívül egyaránt, amiből persze a játékos nagy valószínűséggel anyagilag mégis jól jött ki. Ami a lényeg: a négy helyett két esztendő elteltével már itthon is termett a mi hősünk. Közelebbről Diósgyőrbe vitt az útja, ahol a milliárdos főszponzor, Leisztinger Tamás pénzeszsákját kicsit megkönnyítette a szerződtetésével. No, az egykori sakkszövetségi „fantom elnök” (mert hogy a sakkozók évente egyszer, ha látták) nem megy tönkre a havi potom nyolcmillió folyósítása eredményeként, de hogy nem tett jót azt egyébként is ingatag lábakon álló hazai labdarúgó-erkölcsöknek, az egészen bizonyos.

     Rudolf úr ugyanis sérülten jött haza, s így a Diósgyőr (Leisztinger Tamás) egyértelműen zsákbamacskát vásárolt, amikor az egykori debreceni csatárt megvette. S miután nyilvánvalóan nem volt alaposabb orvosi vizsgálat, így azt sem tudhatta: a „potom áron” megvett labdarúgó vajon mikor léphet majd pályára. Rudolf először csak egy-két hétről beszélt, s mivel nyilvánvalóan „elvarázsolta” legújabb gazdáját, szinte teljesen mindegy, mikor veszi fel végre ismét a munkát. Vagyis mikor lép végül is pályára.

     A lényeg az, hogy Fantom úrék leszerződtették, „dől a dohány” telik az idő, mi itt a probléma? Tulajdonképpen semmi. A honi labdarúgásban uralkodó viszonyokba egy ilyen trükksorozat bőven belefér. S mi az a néhány tízmillió, ami Rudolf Gergely zsebébe - akár játék nélkül is - becsordogálhat?

     Kíváncsi vagyok, meddig tarthat még ez a nevetséges és a diósgyőri klubra nézve megalázó rémtörténet? Azt viszont gyorsan megismétlem, amit néhány hete már merészeltem leírni: Rudolf Gergely a Genoa után Diósgyőrben sem tölti ki az itt is aláírt, négyéves szerződését.

     Ez biztos. Minden más bizonytalan.