A bajok még a kilencvenes évek elején kezdődtek. Az úgynevezett rendszerváltás első éveiben, a zavarosban halászók számára ideális közegben sorra alakultak a legkülönfélébb cégek, amelyek rövidebb-hosszabb idő után igen gyakran csődbementek. Közben - akár a gaz a vetésben - sorozatban emelkedtek ki az újgazdagok, akik - többnyire fekete - pénzeiket igen gyakran a sportéletbe is bevezették. Máról holnapra kerültek százmilliós adakozók, akik legtöbbje azután ugyanolyan gyorsan el is tűnt, ahogyan jött.

     Ebben az időben kezdődött a csapatsportokban a külföldiek inváziója. Jól működött a Veszprémben edzősködő Melnyik másodállása, amit a szakmában csak „Melnyik-istállóként” emlegettek. A mi Valerijunk - ha jól emlékszem - kilenc orosz játékost forgalmazott, Nyíregyházáról Komlóig, ahol éppen pénzes támogatói voltak az élvonalbeli csapatoknak. Azután jöttek a kubaiak, akik először - úgymond - közös edzőtáborozásra érkeztek Magyarországra, s milyen érdekes, őket is a veszprémi klub „forgalmazta”. Ebben a hullámban érkezett többedmagával együtt Perez és a tragikusan fiatalon elhunyt, kiváló kapus, Hernandez is.

     Számomra egyébként a legemlékezetesebb alakítás a Diósgyőr női kosárlabdázóié volt. Az ország egyik legszegényebb városában külföldiekre érdekes módon majd mindig jutott extra pénz.

Szóval a női kosarasok egyike a kilencvenes évek végén a román Ciupe volt, aki egy óvatlan pillanatban továbbállt és Kanadában kötött ki. Valószínűleg azonban a magyarországi „langyos vizes” körülmények kedvezőbbek voltak, ezért néhány hónap elteltével Ciupe jelezte: visszatér. Az újságok pedig lelkendezve tudatták: hurrá, a Diósgyőr női csapatának mind az öt, kezdő játékosa külföldi lesz.

     Persze ehhez kellettek a honosítási trükkök. Ezek a vándorművészek legtöbbje nemzeti érdekre való hivatkozással pillanatok alatt megkapta az állampolgárságot, hiszen egyszerre akkor még csak két külföldi játszhatott a csapatokban. A honosítás ma másként megy: a „szakvezetők” kiszemelnek olyan, Nyugaton nem különösebben kelendő ál-nagyságokat, akiket azután magyarosítanak. Trotter Obi és Rashad Bell a legutóbbi két, számomra „szimpatikus” döntés - utóbbit Kolumbiában érhette a felemelő tudat: magyar állampolgár lett. Persze neki elsősorban az EU-s útlevél kell, amit hű magyarként feltehetően még fog is használni - más EU-s országokbeli szerződések esetén...

     Hogy mi ebből nekünk a hasznunk, mi a magyar kosárlabdának, azt senki meg nem mondhatja felelősséggel. (Legfeljebb egyes emberek számláját kellene megnézni a tranzakciókat követően!) Ami viszont tény, jórészt e külföldiek áradata miatt nincs megfelelő magyar utánpótlás, mert a látszateredményekre törekvő klubokban az utánpótlás szisztematikus nevelése a sokadik szempont. Ez meglátszana a költségvetésekből is - ha egyszer végre nem csak más országok pénztárcájában kotorásznánk és közölnénk a legkülönfélébb statisztikákat az ottani pénzmozgásokról, hanem arról is szó esne, hogy egy Szolnok, egy Fehérvár, egy Kecskemét vagy éppen Jászberény férfi kosárlabda együttese mennyiből gazdálkodik egy év során, s abból mit visznek el az úgynevezett profik? Azok a külföldiek, akik miatt a magyar utánpótlás nevelés a sokadik helyre szorul a fontossági listákon. Szóval maradjunk annyiban - amíg is nem közlik a számokat - hogy simán százmilliós nagyságrendekről van szó. Ha ez a feltevés durván sértené a megnevezett klubokat, kérem, hozzák nyilvánosságra a valósi számokat!

     Itt jön a képe Rátgéber tanár úr, akinek szakmai hozzáértését sem okom, sem jogom vitatni, hiszen én nem vagyok kosaras szakember. Azt viszont félénken és mégis határozottan ki merem jelenteni: amíg Rátgéber a túlsó oldalon volt, klubérdeket képviselt, ő is mázsaszámra importálta a külföldieket. Talán nem is mindig a legmegfelelőbb anyagi helyzetben - de erről az Iványi Dalma által vezetgetett, maga előtt hatalmas adósságokat görgető, valamilyen szinten mégis csak jogutód klubot kellene megkérdezni.

     Szóval Rátgéber átkerült a másik oldalra, a férfi válogatotthoz, s természetesen most más szemüvegen nézi a dolgokat, mint klubedzőként. „A kudarcért a felelősséget egyszemélyben vállalom!” - nyilatkozta. Tehette, hiszen mi lesz, mi lehet a következmény? (Legfeljebb az ő fülét is meghuzigálják, mint tette szerencsétlen Fábry Sándor Szilágyi Áron és Berki Krisztián olimpiai bajnokainkkal legutóbb.) Ráadásul nem is ő az első számú felelős. Sokkal inkább az egész, eldeformált rendszer, amelybe erőn fölül zúdítják a százmilliókat, miközben elemésztik a magyar kosárlabdázást.

     Talán egy más ország- és sportágbeli példával lehet legjobban igazolni, milyen hamis eredmények születhetnek hatalmas, de nem a fejlődést szolgáló beruházások eredményeként. Németország férfi kézilabda bajnoksága, a Bundesliga szakmailag elismerten a legerősebb pontvadászat Európában, de a világon is. Hatalmas meccsek vannak, az első sem mehet biztosra a pillanatnyi utolsó ellen sem, a mérkőzések legtöbbje 2-3-4 góllal dől el, miközben külföldi sztárok serege boldogítja a nagyérdemű közönséget. És ebből a valóban igen magas színvonalú bajnokságból nem tud kikerülni annyi jó német játékos (még a honosítottakkal együtt sem!), hogy a 84 milliós ország válogatottja ki tudjon jutni például az olimpiára.

     Rátgéber mesélt erről-arról, a feltételekről (remélem, Nagy Lászlóhoz hasonlóan, ő is a tíz eurós napidíjra is gondolt), ám azután csak kimondta a lényeget: „nem megfelelő az alap”. Hát igen, nem a szálloda kategóriája, sem a napidíj 10 vagy éppen 30 eurós volta dönti el az Eb-selejtezőket! Sokkal inkább a szakmai alapok hiánya. Még konkrétabban: az utánpótlás nevelés egyáltalán nem megfelelő volta.

     Amíg ebben nem lesz érdemi változás - többek között a külföldi sztárocskák mellőzésével, a több játéklehetőség megadása a kinevelt magyar fiataloknak -, addig majdnem teljesen mindegy, ki lesz a válogatott kapitánya.