Aprócska, sorszéli hírben olvastam a legújabb rémhírt arról, amit állampolgársági ügyben ismét elkövettek. Két évig légióskodott Körmenden az amerikai Rashad Bell, aki most (sokak örömére?) megkapta a magyar állampolgárságot. Az illető (feltehetően jól, vagy netán túl jól is fizetett) zsoldos azonban idő közben Körmend vagy Paks helyett a kolumbiai Guerreros de Bogotá csapatához szerződött...

     Az eset - túl azon, hogy egyszerre megalázó és nevetséges - sokadszor erősít meg abban a hitben, hogy a magyar kosárlabdázást (de említhetném a szintén lelkes „felvevő” kézilabdázást is!) nem erősítik ezek a látszatintézkedések. Több vész el az egyik oldalon, mint ami bejön a másikon. Mert - feltehetően - a mi emberünkkel is valakiknek nagy terveik voltak, azért presszionálták az állampolgárság felvételét, miközben a magyar nemzeti együttes Trotter Obival sem tudta megszorítani az Eb-selejtezőn az osztrákokat... Pedig most Rátgéber László „professzor” úr ült a kispadon.

     S hogy ne csak a kosarasokról essen szó, ugorjunk a másik labdajátékhoz, a kézilabdázáshoz tovább, néhány gondolat erejéig. Mert ott azután tényleg nagy gyakorlat alakult ki az elmúlt húsz év során a magyarosítás, pontosabban az állampolgárság megadatása terén. Feltenném a kérdést: ki emlékszik még a Veszprém egyébként tényleg kitűnő beállójára, Jurij Zsitnyikovra?

Hát az idősebbek még igen. Azt azonban aligha tudja megmondani bárki is, vajon most éppen hol él a mi kedvezményezett állampolgárunk? Mert hogy Zsitnyikov is turbósított eljárással kapta meg az állampolgárságot,  „természetesen”, hiszen államérdek volt az a javából!

     Mármint a Hajnal Csaba vezette veszprémi kézilabda birodalomnak. Amint ugyanis magyar lett valaki, azonnal lehetett hozni az igazolható két külföldi helyre egy újat. Ez még talán rendben is lett volna, ha ezek az „újmagyarok” tették is volna a dolgukat. Mondjuk, amikor a helyzet úgy kívánja, a magyar válogatottban is.

     Ám ez messze nem így történt. Ősrégi barátom, Hajnal Csaba például megtette azt, hogy az 1993-as, svédországi Vb előtti utolsó, háromhetes edzőtáborozás kezdetének napján felhívta az akkori szövetségi kapitányt, Kovács Lászlót azzal, hogy Zsitnyikov apukája nagyon beteg, ő elengedte, látogassa meg. Nem két-három, hanem mindjárt nyolc napra... S mi lett a vége? Zsitnyikov vissza is érkezett, pontosan az edzőtábor utolsó napján, tehát három hét, tehát huszonegy (!) nap elteltével. Apukája állapotáról az óta sem szivárgott ki semmi, a válogatott viszont elutazott egyetlen, akkor még pályája elején járó beállóval, Mezei Richárddal Göteborgba.

A másik, kedvenc „állampolgárom” szintén veszprémi kedvezményezett, a kapus, Sterbik Árpád. Ez a vajdasági Adáról származó, magát színmagyarnak valló fiatalember (akinek mellesleg, ha jól tudom, tapolcai származású hölgy a felesége?) amikor 2001-ben Veszprémbe jött, egy hónap alatt megkapta a sok, határon túli magyarnak akár 6-8 éves sorban állást is igénylő állampolgárságot. A mi Árpink sietett nyomatékosítani, hogy márpedig ő nem fog a magyar válogatottban védeni, mert ő a szerbektől annyit kapott, ott lett kézilabdázó, stb., szóval csak nekik véd. S mit tesz Isten, ma Spanyolország hálóját őrzi a nemzetközi megméretések alkalmával. A színmagyar Árpi, aki nem véd Magyarországnak, csak Szerbiának...