Lassan egy hét eltelik itteni tartózkodásomból, de magát London városát alig láttam. Nem túlzott örömömre, az uniformizált világ külső jegyei itt ugyanúgy megvannak, mint otthon. A nemzetközi üzletláncok, a kiszolgáló éttermek adottak. Ami változatossá teszi a terepet, az a rengeteg, különféle vendéglátóhely. Itt azután tényleg van mindenféle náció, s szemmel láthatóan nincsenek többségi-kisebbségi gondok. A világ legtermészetesebb módján tárgyalnak egymással, élnek együtt. Persze a rengeteg ázsiai és afrikai színes bőrű polgár a szerényebb munkalehetőségek többségét betölti. De a szálláshelyemen, a reggelizőben a mosogatók között van fehér és fekete is egyaránt.

A nagy, egyetemi kollégiumtól hivatalosan 650 méternyire van a legközelebbi metró állomás, ahonnan macskaugrásnyira állnak a Shuttle-buszok. Hétfőn reggel a kellemes hűvös időben odafelé ballagva megszámoltam: a feltűnően tiszta utcán egyetlen cigarettacsikk sem volt látható, a fák tányérjaiban is mindössze négyet számoltam meg. Eldobált zacskók, vagy egyéb hulladékdarabok még véletlenül sem csúfították az utca képét.

Ami az autóbuszokat illeti, azok leginkább csillagtúra szerűen működnek. Tehát a sajtóközpont (MPC) a legbiztosabb hely, oda nekünk félórányi a buszozásos döcögés minimális ideje. Ott beléptetés van,ami felér egy kisebbfajta vetkőztetéssel. A váltás egy másikra, ami újabb félóra – minimum. A fenntartott olimpiai út nem folyamatos, de ahol megvan, ott is leginkább 40-50 kilométerrel mennek az emeletes buszaink...

Az eddig igen jól szereplő cselgáncsozók az Excel csarnokban (amelyben négy,egyenként minimum ötezres csarnok van beépítve) vívják ütközeteiket. Az ottani sajtóközpontban hamisítatlan hűtőházi hangulat uralkodik. Kegyetlenül hűtenek, amikor kinn sincs több 20-22 foknál. A nagy képernyőkön nem lehet minden sportág helyszíni közvetítéseit látni, mint négy éve, Pekingben. Amikor a női vízilabda meccsre kértem, kapcsoljanak, még egy képernyőn előhívták az úszódöntőket. Pechemre, megint láttam egy szerény Cseh Laci produkciót, a 200 méteres pillangóúszás középfutamát. Valami nem nagyon sikerült az időzítésben, ez most már nagyon valószínű, hiszen Laci csak hetedik lett ebben a futamban és közelébe sem került a döntőnek. Az időeredménye ugyan jó, csak a többiek – úgy tűnik – még többet fejlődtek. Lacit egyébként a pécsi Biczó Bence is megelőzte, de ő sem jutott a legjobb nyolc közé.

Mindenütt rengeteg a segítő, hármasával, négyesével járkálnak, vagy éppen állnak egy helyen. Rendkívül kedvesen mosolyognak, de konkrét kérdésre csak a legritkább esetben tudnak konkrét választ adni. Itt aki nem tud angolul – mint sajnos, jómagam is –, az teljesen a vak véletlenre van bízva. Eddig két emberrel találkoztam, aki tudott németül: egy csinos, fiatal svéd hölgy, akiről nem derült ki, miként került Londonba, és egy hatvanas úr, aki több évig Németországban tanult annak idején. Felüdülést jelentett a velük töltött néhány perc. Olyannyira nagy az angol nyelv fölénye, hogy rá kell döbbenni: talán még most sem késő valami minimumot megtanulni.