2012.06.12. 07:15          

A világklasszis nélkül a norvég meccs sokkal szorosabb lett volna

Szerencsére megírtam már korábban, hogy nem Nagy László játéktudásával van baj. Ebben a kérdésben továbbra sem kívánok egy tapodtat sem visszalépni, éppen ellenkezőleg. Pontosan tudtam, mi várható Nagytól a pályán és a szemmel is láthatóan rendkívüli módon igyekvő, a visszatérés milyenségéből presztizskérdést csináló átlövő be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

  Hat gól egy ilyen „masszív” ellenféllel szemben, ez már önmagában is igen komoly teljesítmény. Arról a védőmunkáról nem is beszélve, amit a Szegedről indult óriás elvégzett, ahogy az egész védőfalnak már a puszta jelenlétével is tartást adott, ezt csak dicsérni lehet. Azt is megkockáztatom: Nagy László nélkül ez a meccs egyáltalán nem biztos, hogy akár csak egygólos magyar sikerrel is zárulhatott volna.

Ugyanez az állítás fokozottan érvényes a szombati visszavágóra is. A legfinomabban fogalmazva is az esélyek legalábbis 50 százalék körül mozogtak volna. Így viszont - a hatgólos előny birtokában - kellő magabiztossággal léphet majd pályára válogatottunk, amelynek a továbbjutási esélye olyannyira adott, hogy akár még Oslóban is nyerhet az együttes.

 Ami a nettó kézilabdát illeti, teljes joggal örül a sportág milliós szurkolótábora. A kérdés most már csak az: avassuk-e nemzeti hőssé Nagy Lászlót azért, mert három évnyi bujkálás, mellébeszélés után, a kőkemény anyagi érdekeit követve, osztott-szorzott és végül úgy döntött: mégsem lesz spanyol válogatott? Nem követi első számú barátját és súgóját, Sterbik Árpádot, a „nagy magyart”, aki - miután egy hónap alatt megkapta az állampolgárságot - a magyar válogatottnak nem akart védeni, csak a szerbeknek. Ám később néhány zacskó fruttiért mégis feladta elkötelezettségét és a spanyolok zsoldosa lett.

 Nagy László végül nem váltott hazát. Elsősorban azért nem, mert ő nem kapott elég „fruttit” Barcelonában, illetve a Veszprém többet ígért neki. Ez itt a lényeg és a következtetés is egyértelmű: senkinek nem kell Nagy László fejét venni. Annyi viszont kijárna az ország sportszerető milliói felé, hogy Nagy - miként annak idején a tékozló fiú - néhány ŐSZINTE mondattal kövessen meg mindenkit. És vonja vissza az összes tanmesét, amivel három évig etetett mindenkit: a tíz eurós napidíjtól - a legnevetségesebb indoktól - kezdve az összes, többi alibit.

 Rendkívül jó volt értesülni róla, hogy Török Zsolt politológus körülbelül azt mondta az egyik tévéműsorban: azért Nagynak még van elszámolnivalója. Ez az, ami szerény véleményem szerint is hiányzik a tisztességes happy end-hez. Nem arról kell mesélni, hogy a válogatottság neki evidencia volt, mert ez esetben ezt az elkötelezettséget három évig mesterfokon titkolta az ellenszenves, örökös bujkálásával.

Inkább ki kéne EGYSZER mondani: rosszul számolgattam, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzeltem. Sajnálom, hogy így történt. Kérem, felejtse el mindenki nekem ezt a három, méltatlan évet.

 Ez lenne az igazi. Persze ha ez nem megy, senki nem fog kiugrani az ablakon. Más kérdés, meggyőződésem szerint Nagy László lelkének, lelkiismeretének is egy ilyesfajta megoldás tenné a legjobbat.