2012.05.08. 07:40          

A Győr és a Ferencváros ugyanazokat a hibákat követte el

A magyar női kézilabdázásnak legalább annyira szüksége van egy-két, komolyabb nemzetközi sikerre, mint sivatagi vándornak egy jó pohár hideg vízre. Az olimpiáról volt lemaradást ugyanis csak és kizárólag valóban paritásos eredményekkel lehet legalább némiképp feledtetni, bár ezek is csak annyit érnek, mint amikor a pogácsát sütés előtt bekenik a tojás fehérjéjével. Aki most nem ért egyet ezzel a megállapítással, annak azt javaslom: várja meg a londoni női kézilabda torna eseményeit, s érzékelje, mekkora is valóban a hiányérzetünk, mit is vesztettünk az onnan való lemaradással...

Szóval, ha lehet ilyet mondani, többszörösen is ráférne női kézilabdázásunkra a visszhangos nemzetközi elismerés. Erre elvileg minden esélyünk meg is volt, s bár csökkent mértékben, de továbbra is megvan. Elvégre a Győr és a Ferencváros is előnnyel utazik az idegenben esedékes, mindent eldöntő visszavágóra. Más kérdés, miért csak két, illetve egy gól a csapataink javára megmutatkozott különbség, s miért nem mondjuk öt, illetve négy? Mert hogy erre is adott volt a lehetőség, abban azt hiszem, majd mindannyian egyetértünk.

Maradjunk a nagyobb esély előtt álló Győrnél. A BL-döntővel korábban ismételten hiába próbálkozó magyar élcsapat idén menet közben váltott edzőt. Lehet „ezerrel” szidni Konkoly Csabát ezért-azért-amazért, de a lecserélése pillanata igazán nem volt sem szerencsés, sem indokolt. Elvégre a Győr minden, addigi részfeladatát teljesítette. Ám a korlátlan hatalmú „szakvezetőknek” eddig kellett várniuk, hogy a kapitányi posztra a legfőbb szakmai testület, az edzőbizottság javaslata ellenére „bemaszírozott” Karl-Erik Böhn kinevezésén legalább megszáradjon a tinta.

Igaz, Vetési Iván, újdonsült elnök az első, több okból is emlékezetes sajtótájékoztatón még arról mesélt, hogy a cél egyértelműen a főállású kapitányság meghonosítása. (Hogy ezen kívül még mi mindenről volt ott szó, az egy más alkalommal lehetne érdekes téma...)

A lényeg: Böhn mester megkapta a győri kispadot is, s az újabb munkakör elnyerésével párhuzamosan hihetetlen aktivitású sajtókampány is indult mellette. Odáig fajultak a dolgok, hogy Böhn személyét egy, a korábban ismert kézilabdázástól eltérő, merőben új szisztéma meghonosításával kötötték össze - ő lett az ügyeletes varázsló. Arról kevesebb szó esett, hogy becsúszott neki három olyan, tétre menő találkozó, amelyen irányítása alatt mínusz tizenkilenccel végzett a Győr, illetve a válogatott...

Az ügyeletes sajtótermékek persze tovább reklámozták a vitán felül kitűnő játékosanyagra szert tett győrieket, akikkel szemben a legtermészetesebb elvárás lett a BL-trófea elnyerése. Ezt a lendületet még a Podgorica elleni, mindenképpen félsikeresnek minősíthető, első döntő sem fékezte - aki nem hiszi, olvasson utána.

Pedig ez a „felhangosítás” semmiképpen sem jó. A játékosok ugyanis még véletlenül sem gépek, ez látszott a győriek hullámzó teljesítményén is. Görbicz Anita vitán felül hatalmas klasszis, de azért a végén ő is elszórakozott több labdát. Dobott 12 gólt, ám ez még nem ok ezekre a könnyelmű megoldásokra, amelyek jelentősen közrejátszottak abban, hogy végül nem 4-5, hanem csak kétgólos különbséggel utazhatnak a más sportágakban (például férfi vízilabda) is óriási energiákat mozgósító, mindössze félmilliós, új ország fővárosába.

A Ferencváros igencsak hasonló alaphelyzetbe evezte be magát. Pedig nekik lélektanilag még inkább állt volna a 4-5 gólos előny kiharcolása, hiszen igen gyenge kezdés és 2-7 után, óriási erőket mozgósítva vették át már az első félidő végére a vezetést. Ám a rendkívül népszerű Fradi ugyanabba a hibába esett, mint a BL-ben csatázó Győr: az utolsó percekben, bíztató részeredmény birtokában, képtelen volt kellő koncentrációval megőrizni a nagyon nehezen megszerzett előnyt.

Látva a kísérteties hasonlóságot, a két élcsapat utolsó, néhány perces „kieresztését”, megint felmerül annak a bizonyos magyar átoknak a létezése. Ami persze nem szó szerint igaz, hiszen mindössze azt kellene a fejekbe betáplálni, hogy a meccs nem 55, hanem 60 percig tart. S máris sok minden másképp alakulna.

A rossz gyakorlat immár sokadik ismétlődése persze nem ok arra, hogy nem bizakodjunk a visszavágók sikeres megvívásában. Bizakodjuk, de ne repkedjünk! Főleg ne légvárakat építgetve, az ellenfél valós tudását, ugyancsak meglévő klasszis játékosait - a fejüket a homokba dugó struccokhoz hasonlóan - figyelmen kívül hagyva. Ha reális helyzetelemzést követően, mérsékelt optimizmussal vág neki a Győr, illetve a Ferencváros, akár mindkettő is elnyerheti a saját trófeáját.

Ám csak a fenti alapokon van remény. Jó lenne győzelmekkel megelőzni a későbbi, ugyancsak magyaros magyarázkodást, a semmire nem jó, a vesztes meccseket követő siránkozást.